FONTOS


 








Kanadai varázsérme a jég alatt

Ritka egy sajtóértekezlet volt, annyi szentigaz: a győztes majd szétcsattant a boldogságtól, de a vesztes sem szomorkodott igazán. Chris Cheliosnak, az ezüstérmes Team USA csapatkapitányának még tréfálkozni is volt kedve: "Tegnap Mario azt mondta, hogy a hoki az ő játékuk. Erre én azt mondom, jó, legyen az övék. Úgyis ez az egyetlen játék, amiben jók..." Mi tagadás, nagyon jók. Utólag - a döcögős kezdés ellenére - leszögezhetjük: valószínűleg minden idők legerősebb hokicsapata ez, amellyel Kanada 5-2-re verte az Egyesült Államokat a döntőben, pontosan fél évszázad elteltével visszaszerezve az olimpiai aranyérmet a sportág feltalálóinak. Ch. Gáll András, az [origo] munkatársa jelenti Salt Lake Cityből.

Az E Center zenei rendezője igazán érti a dolgát. A hollywoodi forgatókönyv alapján, ideális szereposztásban megtervezett döntő két résztvevője, Kanada és az Egyesült Államok válogatottja a Where the streets have no name című U2-nóta bevezető taktusaira korcsolyázott ki a jégre, s ettől azonnal elkezdett pezsegni az adrenalin az ember vérében. (Az olimpia keserű tapasztalataira reflektálva muszáj megjegyeznünk: remélhetőleg a játékosok vérében is csak az adrenalin pezsgett...)

Vérpezsdítő tempó


Iginla góljával először vezettek a kanadaiak
A folytatás még vérpezsdítőbb volt, őrületes iramban estek egymásnak a csapatok. Zsúfolásig tele volt a csarnok, szombat este a szemem láttára 1500 dollárért vett egy pasas jegyet a döntőre egy Main Street-sarki brókertől. (Nem ment el az eszem, itt tényleg brókernek hívják az üzéreket, ráadásul legálisan űzik visszataszító mesterségüket.) A 9. perc végén Weight elcsípett egy rossz kanadai passzt, Amonte-t futtatta a jobb szélen, s a Chicago csatára Brodeur mellett a hálóba bombázott. (1-0) Öt percig tartott a kanadai kábulat, akkor Pronger baloldali passzát Lemieux - amúgy futballista módra - átlépte, ezzel Richter kapust lefektette, és a csapatkapitány mögött érkező Kariya az üresen tátongó hálóba lőtt (1-1). Másfél perccel a harmad vége előtt a torna végére hihetetlenül feljavult Joe Sakic korongját a szintén magára talált Jarome Iginla kotorta a kapuba (1-2).

A második harmadban előbb kettős emberelőnyt szórakoztak el Kariyáék, majd Lemieux előtt tárva-nyitva volt az amerikai kapu, de a Pittsburgh tulajdonosa a jobboldali vasat találta el. Gyorsan jött is a büntetés, Modano passzát Brian Rafalski, a New Jersey hátvédje bombázta Brodeur kapujába.(2-2). Ám mégis kanadai előnnyel kezdődött az olimpiai hokitorna utolsó húsz perce, mert a dudaszó előtt nem sokkal Sakic maga is betalált (2-3). A végére - bár erőlködtek a jenkik - kipukkadt a hazai gárda, és a hajrában Iginla, majd Sakic megpecsételte Herb Brooks edző gárdájának sorsát (2-5).

A juharlevelesek öröme nem ismert határt, pontosan fél évszázada, 1952. február 24-én nyert legutóbb olimpiát az ország. Egészen pontosan az Edmonton Mercurys nevű amatőr társulat, amely az oslói utolsó meccsen 3-3-at játszott - ugyancsak az Egyesült Államokkal. (Ötven éve körmérkőzés volt.) Wayne Gretzky csapatvezető - hivatalosan: ügyvezető igazgató - úgy ugrált, mint egy kisgyerek, a díszpáholyból világcsúcs idővel ért le a jégre, ahol először is volt játékostársaival, például Theo Fleury-vel (Rangers) ölelkezett össze. Vele ünnepelt szép szőke színésznő felesége, Janet is, aki igazán skizofrén helyzetben lehetett, ő ugyanis amerikai...

Sakic az MVP


Joe MVP Sakic
Az éremátadásnál hiányzott az orosz válogatott - ők állítólag már szombaton megkapták a bronzokat. A kanadaiak példát vehettek hölgyhonfitársaikról, mert közülük ketten, Joe Nieuwendyk és Mike Peca is karján kisgyerekével vette át a medáliát. Owen Nolan nem volt szívbajos, az egész ceremóniát parányi digitális kamerájával rögzítette - a jégpálya közepéről. Az újságírók - jelentem, engem a kutya se kérdezett - összeállították a torna szuperválogatottját: Richter (amerikai) - Chelios, Leetch - Leclair (mind amerikai), Sakic (kanadai), Sundin (svéd). A torna legjobbja, az MVP: Joe Sakic. A három poszt legjobbja: Nyikolaj Habibulin (orosz, kapus), Chris Chelios (amerikai, hátvéd), Joe Sakic (kanadai, csatár).

Az interjúszobába először Chris Chelios, a vesztesek mindvégig kiválóan játszó, 40 éves hátvédje, a Detroit Red Wings veteránja érkezett. "Semmi negatív érzés nincs bennem, a kanadaiak egyszerűen ma jobbak voltak - ennyi. Nagy valószínúséggel nekem - és még néhány kortársamnak - ez volt a búcsú a nemzeti meztől" -mondta édes-bús monológja végén Chelios, aki már az 1984-es szarajevói olimpián játszott az amerikai válogatottban. Mike Richter, a New York Rangers kapusa is tisztelgett a győztesek előtt - akik között két klubtársa is van Eric Lindros és Theo Fleury személyében. "Kissé fáradtak voltunk, keményebb ellenfeleken verekedtük át magunkat, nem maradt erőnk a végére. Megérdemelten győztek a kanadaiak, Joe Sakic fantasztikus játékos és fantasztikus vezéregyéniség. Paul Kariya gólja előtt Mario (Lemieux - a szerk.) nagyon becsapott engem, bemozdultam a lövőcselére, teljesen üresen hagytam a hálót a második hullámban érkező társa előtt."

Herb Brooks, a 22 évvel ezelőtti sikeredző most is szép munkát végzett a Team USA-vel. "Amikor lefújták a mérkőzést, összeölelkeztem Lemieux-vel, a főnökömmel, és megmondtam neki, hogy szerintem megérdemelnék egy kis fizetésemelést.(Brooks a Pittsburgh Penguins játékosmegfigyelője civilben, ahol Lemieux a tulajdonos - a szerk.) Frissebbek voltak a kanadaiak lábai, kevesebbet vett ki belőlük a torna, lényegében besétáltak a döntőbe. A tornáról az a véleményem, hogy nagy siker volt, négy év múlva, Torinóban is ott kell lenniük az NHL játékosainak. A ligától azonban valamivel erősebb elkötelezettséget várnék az olimpia mellett. Nem elég ez a 12 napos szünet, az olimpia évében el kellene hagyniuk az All Star-meccset, hogy egy pár nappal többet tudjunk gyakorolni. Így nagyon ki voltak zsigerelve a játékosok."

Varázsérme a jég alatt

Aztán jöttek a győztesek, örömtől sugárzó ábrázattal. Wayne Gretzky - amúgy halálosan fáradtan, vörösre izgult ábrázattal - egy ütött-kopott pénzérmét szorongatott a kezében. "Ez egy loonie, egy kanadai dolláros, amit a pályamunkásokkal elásattam a kezdőkörben, mielőtt megcsinálták a jeget, s most a torna végeztével kiszedtem onnan. Ez volt a kabalaérménk, s a jelek szerint be is jött. A dicsőség a játékosoké és az edzőké, ők nyerték ezt az aranyérmet, s szerezték vissza a minket megillető helyet a világ hokisportjában - ötven év után. Meccsről meccsre javultunk, s nem tudom, feltűnt-e valakinek, de ez az első kanadai proficsapat a történelemben, amely meg tudta nyerni az olimpiát! Sokan kérdezik, hogy mi bennem az erősebb: az öröm vagy a megkönnyebbülés. Hadd fogalmazzak így: egyforma erős a két érzés. Hatalmas teher nehezedett ránk, nem is tudom, haza mertünk volna-e menni, ha nem nyerjük meg az olimpiát. Jean Chretien miniszterelnök a lefújás után azonnal felhívott, s gratulált nekem és a fiúknak is. Hogy mit jelent nekünk ez a siker? Annyit feltétlenül, hogy egy darabig most joggal dülleszthetjük ki a mellünket, mert hivatalosan is mi vagyunk a földkerekség legjobb hokisai. Visszatérve a kabalapénzre: azt most szépen elviszem Torontóba, s ott beteszem a Hockey Hall of Fame egyik vitrinjébe, a többi ereklye közé. (Gretzky pár kilométerre Torontótól, Brantford városában született, s Torontóban van a világhirű étterme, a 99-es - a szerk.)

Pat Quinn, a csapat mackós külsejű edzője egy baguette-nagyságú, és felettébb büdös győzelmi szivart pöfékelve érkezett a sajtóbeszélgetésre. "A végére tartogattuk a legjobb játékunkat, csak ismételni tudom az előttem szólókat, hogy meccsről meccsre javult a játékunk. Én a svédektől elszenvedett 2-5 után sem aggódtam, és a csapat három főkolomposa, Mario, Joe és Stevie (Lemieux, Sakic és Yzerman - a szerk.) óriási segítségemre volt a csapat talpraállításában. Hadd áruljak el önöknek egy titkot: legszívesebben örökre ezzel a csapattal maradnék. De nem lehet, mert a Team Canada csak négy év múlva áll össze ismét, s annak még nem tudni, ki lesz az edzője. Utólag elárulhatom, hogy végig nagyon féltem, mert tudtam, a közvélemény nem bocsátaná meg nekünk még az ezüstérmet sem. De nem azért féltem, mintha nem bíztam volna a fiúkban, csak hát ebben a sportágban akkora szerepe van a véletlennek."

Joe Sakic szája fülig ért, a szeme alatt pedig egy méretes monokli bizonyította: a hoki nem kisasszonysport. "Most hallom, hogy bekerültem abba a tizenhárom tagú klubba, amelybe az olimpiát, Stanley-kupát és világbajnokságot nyert hokisok tartoznak. Remek! Annak különösen örülök, hogy utolértem Petert. (Forsberget, a klubtársát, aki 1994-ben Svédországgal nyert olimpiát.) De nem ártana, ha a Coloradóval idén nyernénk még egy Stanley-t. Igaz, Mario?"

Lemieux, a megszólított csapattárs azonnal visszavágott: "Ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk, bár a Pittsburgh most kétségtelenül nem olyan erős, mint az Avalanche. Nos, négy éve, a naganói olimpia alatt, amikor a családommal egy floridai strandon süttettem a hasamat, véletlenül sem gondoltam arra, hogy egyszer még olimpiai bajnok leszek. Aztán 2000 decemberében visszatértem, meghívtak az olimpiai válogatottba, s most itt ülök önök előtt, aranyérmesként. Biztos vagyok benne, hogy egész Kanada látta a döntőt, azt is hallottam, hogy pénteken, az elődöntő napján tanítási szünetet rendeltek el, mert úgyis minden diák lógott volna az iskolából. Még szerencse, hogy a döntő vasárnapra esett. Mindig is mondtam, hogy idén számomra az olimpia a legfontosabb, azért is hagytam ki néhány bajnoki meccset az NHL-ben, hogy pihentessem az operált csípőmet. Szerintem megérte."

Neki és nekünk is, mert ilyen hoikitornát eddig még nem láttunk, és nem is biztos, hogy valaha fogunk még látni. Legalábbis ezekkel a korszakos egyéniségekkel aligha. Larionov 41, Chelios 40, MacInnis 38, Housley, Suter, Hasek, Hull 37-37 éves, velük Torinóban nyilvánvalóan nem találkozunk már. Bár, azt hittük, Gretzky visszavonulását sem éljük túl. Aztán az élet mégis csak megy tovább.

Ch. Gáll András, SZTÁR Sport 2002.02.25.

ATHÉN.2004

KÉPEK

  

 
LINKEK

  Salt Lake City 2002