Akadnak olyan pillanatok egy ember életében, amikor komolyan elmorfondírozik azon, hogy inkább ment volna hóhérsegédnek, sekrestyésnek vagy mondjuk konzulhelyettesnek Ugandába. Adott periódusban mindegyik vonzóbb életpályának tűnik, mint szembesülni a szörnyűnek tetsző valósággal egy olimpián. Az olimpia ugyanis amennyire magasztos, annyira kegyetlen műfaj is egyben. Bajnoki vagy Vk-futam akad minden víkenden, vb évente, Eb szintúgy. Az ötkarikás egybesereglés más. Négy évente jön - de korántsem biztos, hogy találkozol vele. Mert olyan a formád, történik egy baleset, valami piti ügy miatt összerúgod a port azzal, aki válogat. Ha mégis, akkor máris nyertesnek érezheted magad ebben a kvalifikációtól sújtott világban.

Épp ezért szakad meg a szív, amikor látja a német Jörg Mayrt, amint kiterítve fekszik a jégen, összezúzott állkapocs-csonttal. Mert a játékokon az ember mindent bedob - még önmagát is egy bombába. No most a húzott korongnak elég szép sebessége van. Anno, a helsinki hoki vébén ott voltam azon a tesztelésen, amelyen a lövések gyorsaságát mérték. Az egyik svéd bekk 180 km/h-ig jutott. De ha a szlovák Satan pakkja csak 160-nal jött is. Tömör gumi, a jégen szánkázva olyan keménnyé dermed, mint egy kődarab nyugalmi állapotban. Persze, éppúgy érhetett volna védett felületet a korong - kart, gyomrot, lábszárat. Úgysem kellemes. Így tragikus. Mayr éveket álmodott arról, hogy játszhasson egy olimpián. Erre az szinte el sem kezdődött - számára máris véget ért.

Más eset de Jongé. A holland gyorskorcsolyázó világbajnokként érkezett Salt Lake Citybe. Este nyilván rokonok, szomszédok, barátok szorongtak odahaza a képernyő előtt, akadt, aki hagyta, hadd maradjanak fent a gyerekek is. Hahá, a mi Bobunk! - szakadt ki belőlük az ötezer utolsó futama előtt, némi sör, meg derékszélesítő rágcsálnivaló társaságában, és tényleg, ott van Bob, a családtag (szomszéd, barát). Aztán az ő Bobuk - a dallamos nevű honfitárs, Uytdehaage nem sokkal korábban futott világrekordjának béklyójában vergődve - akkorát égett, hogy este nem hivatalosan felkérték az olimpiai láng néhány órás helyettesítésére. Világbajnok a harmincadik helyen - gyaníthatóan nem ezért edzett éjt nappallá téve. Plusz a hazatérést követő, egyre elviselhetetlenebb "mi volt veledű" kérdésözön a rokonok, szomszédok, barátok, továbbá az alvás helyett a szobában sertepertélő gyermekeik részéről...

Aztán létezik egy harmadik verzió, Gottschall Zsófiáé. Mégsem indult el 15 kilométeren, mondván, pihen, neki a sprintszám fekszik. Ha csak az nem... Így nyilván tíz hellyel előbbre végez. Optimális esetben a hatvanharmadikon. Én meg azt mondom, hogy tegye össze a kezét az a magyar sportoló, aki manapság eljut egy téli olimpiára, és induljon el az összes lehetséges számban, ha már az adóforintjaimból ráköltöttek a felkészülésére és kint tartózkodására néhány milliót. Tökmindegy, hogy nyolcvan körül lesz-e, vagy ötven táján, előrébb legfeljebb az élbolyt sújtó lokális atomtámadás esetén végezhet. De legalább élvezze a négyévenként adódó - soha vissza nem térő? - alkalmat. Ha nem képes rá, jöjjön haza. Vagy tudok még jobbat: ne menjen ki.

Nemzeti Sport 2002.02.11.