A nemzetközi olimpiai mozgalom történetében véget ér egy jelentős korszak: a NOB júliusi, moszkvai közgyűlésén Juan Antonio Samaranch huszonegy év után leköszön posztjáról. A bő két évtized változásai, ellentmondásai, válságai és mindezekkel együtt (vagy éppenséggel ezek ellenére) a folyamatos fejlődés az ő nevével fonódik össze. Sorozatunk egyfajta vázlatos összegzése a Samaranch-korszaknak, egyben elismerése is a spanyol elnök korszakos tevékenységének.

Lord Killanin (balról) és Samaranch

Nyugtalan idők jártak 1980-ban, javában tartott a szovjet invázió Afganisztánban, ennek következtében ismét felerősödtek a hidegháborús csatározások a szocialista-kommunista kelet és a kapitalista-imperialista nyugat között. Az anyagi csőd és az afrikai országok bojkottja által sújtott montreali olimpiai játékokat éppen Moszkva követte, és az újraválasztását tervező Jimmy Carter amerikai elnök úgy döntött, keménységet mutat a választóknak: az Egyesült Államok nem vehet részt a szovjet főváros olimpiáján, sőt, mind szélesebb kör? nemzetközi bojkottot hirdetett. Végül 62 ország maradt távol a versenyektől. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság közgy?lésén azonban még azok a tagok is megjelentek, akiknek a küldöttsége nem vett részt a küzdelmekben, jó néhányan voltak olyanok is közöttük, akik kizárólag az elnökválasztásra érkeztek. Nem véletlenül nyilvánult meg erőteljes érdeklődés az elnökválasztás iránt, hiszen a mozgalom a válság jeleit mutatta, egyebek mellett a megosztott világ -- az egység hiánya --, az anyagi bizonytalanság, a játékok programjának túlzó növekedése miatt.

A NOB moszkvai elnökválasztásának előzményeihez tartozik az a körülmény, hogy az ír Lord Killanin nem jelöltette ismét magát, megelégelte a problémákat. Nyolc éven át igyekezett megfelelő irányba kormányozni a NOB hányódó hajóját, és őszintén bevallotta, belefáradt. Utolsó javaslatát egyébiránt elfogadta a közgy?lés, azt, hogy a jövőben a NOB elnökét ne a játékokkal egy időben, arról a figyelmet elterelve, hanem az azt követő esztendőben válasszák meg. Ez a NOB történetében egyébiránt most először, Sydney után következik be.

Visszaidézve az 1980-as elnökválasztást, utólag meglepő az a sima győzelem, amelyet a spanyol diplomata aratott riválisai felett. Killanin helyére akkor négyen pályáztak: a meggyőző fellépés? kanadai James Worrall, a nagy nemzetközi népszer?ségnek örvendő nyugatnémet Willi Daume, akinek a nevéhez kapcsolódott a nyolc évvel korábban technikailag kifogástalanul rendezett olimpia Münchenben, s a Nemzetközi Síszövetség nagy tapasztalatú és elismert svájci elnöke, Marc Hodler, a jónev? ügyvéd. (Ugyanő 1998 karácsonya előtt egy rögtönzött sajtótájékoztatójával a NOB történetének legnagyobb megvesztegetési botrányát robbantotta ki Salt Lake City 2002-es téli olimpiája kapcsán.)

Annak ellenére, hogy a négy jelölt közül három az európai kontinenst képviselte, a várható megosztottság helyett a spanyol már az első fordulóban megszerezte a győzelemhez szükséges szavazatmennyiséget. A voksok így oszlottak meg: Samarach 47 szavazat, Hodler 21, Daume 7, Worrall 4.

Az újdonsült elnök a győzelem után hirtelen döbbent rá arra, mit is vállalt. Tömérdek és sokféle probléma szakadt a nyakába, ezek hirtelen teljes súlyukkal nehezedtek a vállaira, s az első hetekben -- mint később bevallotta -- még az is felötlött benne, hogy visszaadja a megbízatást. Elődje, Lord Killanin tömör testamentumot szerkesztett utódja dolgának megkönnyítésére. Ő már akkor sejthette, hogy a bojkottált játékok sora nem Moszkvával ér véget... Nem véletlenül javasolta "munkatervében" az első helyen: "Létre kell hozni egy különleges bizottságot, hogy tanulmányozza, elemezze azokat az okokat, amelyek következtében a nemzeti olimpiai bizottságok a játékoktól való távolmaradás, a bojkott mellett döntenek." Majd így folytatta: "Sürgetően szükséges egy gazdasági igazgató munkába állítása, valamint szerződést kötni ügyeink szakszer? kezelésére egy ügyvédi irodával. A sajtó-televíziós bizottság irányítását jelentőségéhez mérten meg kell erősíteni, mégpedig úgy, hogy NOB-tag legyen az elnök, mert ez a tevékenység nem maradhat a jelenlegi igazgató (Madame Monique Berlioux) privilégiuma." ...És Killanin csak sorolta tovább kimerítően a fontos és halasztást nem t?rő tennivalókat.

A spanyol elnök arra a kényszer? következtetésre jutott, hogy eredeti terveit fel kell adnia. Ráébredt: a NOB elnöki teendőit nem lehet távirányítással végezni, ezért Lausanne-ba kell áttennie székhelyét. Így 1980 októberében beköltözött a Lausanne Palace Hotel egyik apartmanjába, amely több, mint húsz esztendőn át az otthona maradt. Úgy döntött, hogy a NOB-nak csakis egy irodája, székháza lehet, ahol nap, mint nap rálátása és ellenőrzése alatt zajlódhatnak az ügyek, nem úgy, mint Killanin (Dublinban élt) és az előtte húsz évig uralkodó amerikai Avery Brundage idején (ő chicagói volt), amikor is Lausanne-ban a mindenható francia igazgatónő, Monique Berlioux, nem túlzás, már-már elnöki hatáskörrel, a maga szándékai szerint kormányozta az ötkarikás mozgalmat.

A nem hivatalos hatalomátvétel nem ment könnyen, és hosszú ideig tartott. Samaranch már 1982-ben foglalkozott azzal a gondolattal, hogy lemondásra szólítja fel Berlioux asszonyt -- aki nem is választottként, hanem kinevezettként tevékenykedett igazgatói munkakörében --, de tanácsadói lebeszélték erről. Így hát kivárt, annál is inkább, mert a tehetséges és tagadhatatlanul keményen dolgozó hölgy igen erős szövetségest tudhatott maga mellett, Thomas Kellert, a Nemzetközi Evezős Szövetség, illetve a Nemzetközi Sportszövetségek Szervezetének (AGFIS) elnökét, aki vehemensen hirdette: a nemzetközi szövetségeknek a korábbinál sokkal jelentősebb szerepet kell vállalniuk a nemzetközi olimpiai mozgalomban.

Samaranch nem kapkodott tehát, higgadtan felmérte a helyzetét, egy esztendeig lényegében csak tanulmányozta a lehetőségeket, átfogó terveket kovácsolt a NOB átalakítására, pontosabban irányító szerepének megerősítésére.

Mindezekre később visszatérünk, előbb azonban arról -- ki is tulajdonképpen és honnan érkezett Juan Antonio Samaranch?

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2001.07.03.

Évtizedeket nem lehet kitörölni senki életéből. Pedig ha valaki a NOB hivatalos kiadványában Samaranch életrajzát olvassa, az a benyomása támadhat, mintha az elnök egész életében kizárólag az olimpiai mozgalom ügyeiben buzgólkodott volna, jóllehet 1966 óta a NOB tagja, azaz 46 évesen, tehát már élete derekán került be a szervezetbe.

És előtte?...Vajon mi készteti arra, hogy hallgasson ifjúságáról, politikusi pályakezdéséről és karrierjéről? Netán olyanok ezek az évtizedek, amelyeknek akár a megtagadása is indokolt lenne?

Juan Antonio Samaranch 1920. június 17-én született Barcelonában egy dúsgazdag textilgyáros családban. Képzettségét tekintve közgazdász, de már egészen fiatalon vonzódást mutatott a versenysport, és ehhez hasonló lelkes érdeklődést Francisco Franco diktátor ifjúsági szervezete, a Frente de Juventudes iránt is. A negyvenes évek elején részt vett a katalán ökölvívó-bajnokságon, majd 1943-ban a görkorcsolyás hokiba vetette bele magát. Az ő közbenjárásának köszönhetően Barcelona rendezhette 1951-ben a különleges sportág világbajnokságát. Négy évvel később, 1955-ben a kikötőváros adott otthont a Mediterrán Játékoknak. Az esemény, amelyen a NOB nyolc tagja is jelen volt, újabb siker, és a programban szereplő számos olimpiai sportág szövetsége nem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel, az akkori elnök, az amerikai Avery Brundage (1952-72) gratuláló levelet küldött a szervezőbizottság elnökének - Samaranchnak.

A Francóhoz mindvégig h? férfiú csillaga meredeken emelkedett a fasiszta párton, a Movimientón belül is, amelybe 1955-ben lépett be. Ugyanebben az évben bekerült a város képviselő-testületébe, és megnősült. Egy, az övéhez hasonlóan gazdag család leányát, Maria Theresa Salisachst vette feleségül. Egy évvel később már a Nemzeti Sporttanács tagja, és bekerül a Spanyol Olimpiai Bizottságba. Remekül jövedelmező vállalkozásokba kezd, ennek következtében bankok és gazdasági társaságok igazgatótanácsába kerül be. Az olimpiai bizottságban mind nagyobb a befolyása, ambiciózus, magabiztos, megnyerő, fantáziája szárnyaló mind a politikában, mind az üzleti életben, és nem utolsósorban a sportban, hallatlan ügyességgel illeszti egymáshoz sikereit egyre magasabbra törő útja kikövezéséhez. A Costa Braván lévő nyaralójába 1961 nyarán meghívja Brundage feleségét, aki persze áradozik útjáról... Nincsenek véletlenek: 1965-ben a spanyol főváros ad otthont a NOB ülésszakának, 1966-ban pedig a megüresedett sportminiszteri bársonyszéket Juan Antonio foglalhatja el, csakúgy, mint a NOB-ban is a spanyol helyet.

Ám 1970-ben váratlanul menesztették a miniszteri székből. Samaranch ugyanis, anélkül, hogy pártja illetékeseivel egyeztetett volna, meghívta az akkor még csak herceg János Károlyt a Tuniszban rendezett Mediterrán Játékokra. (Ez a szarvashiba később bőséggel kamatozott...) A másik: felkérte Francót egy sportcsarnok avatására, az ünnepi beszéd megtartására, csakhogy erről a hiú diktátor az újságból értesült... A pofon kijózanító volt, de nem jelentett visszavonhatatlan bukást.

A nemzetközi olimpiai mozgalom lehetőségei egyre erősebben csábították: 1968-ban a NOB protokollfőnöke lett, 1970-től elnökké választásáig tagja a végrehajtó bizottságnak, közben 1974 és 1978 között már alelnök.

Franco megbocsátott, és később, amikor 1973-ban a konzervatív Carrero Blanco admirálist, polgárháborús bajtársát nevezte ki miniszterelnöknek, az a hagyományosan lázongó Katalónia elnökévé nevezte ki Samaranchot. Öt nappal 1973 karácsonya előtt Blanco bombamerénylet áldozata lett. "A század legnagyobb spanyol személyisége távozott közülünk, aki maradéktalanul megtestesített mindent, ami egy jó spanyolt jellemezhet" - mondta búcsúbeszédében Katalónia elnöke.

Két évvel később, 1975. november 20-án Franco is meghalt. Másnap a katalán tartományi tanácsban Samaranch tartott beszédet: "Spanyolország és Katalónia az árvaság keser? érzésével küszködik. Franco példája egy jobb Spanyolországért folytatott küzdelmünkben mindig velünk marad."

Samaranch politikai karrierje törvényszer?en véget ért, mindazonáltal NOB-elnöki pályája során - elsősorban a szervezet angolszász tagjai - a fasiszta diktátornak tett szolgálatait sohasem engedték feledésbe merülni.

Juan Antonio 1977-től szinte kizárólag a nemzetközi olimpiai mozgalomnak szentelte életét. Még abban az évben János Károly király kormánya felajánlotta, legyen bécsi nagykövete, ő azonban már más irányba igyekezett. Előrelátólag Moszkva olimpiájára, a NOB közgy?lésére gondolt, és azt kérte, hadd legyen inkább a szovjet fővárosban a diplomácia vezetője, ahol negyvenévi szünet után a spanyol-szovjet kulturális, gazdasági és egyéb kapcsolatok újrafelvételén munkálkodhat.

Az 1980-as moszkvai NOB-közgy?lésen aztán Samaranch simán elnyerte az elnökséget. A szocialista sportközösség szavazatait a szovjet sportvezér, Vitalij Szmirnov, a latin lobbiét a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség brazil elnöke, Joao Havelange, valamint a mexikói sajtómágnás, Mario Vasquez Rana biztosította. Tudni kell: Havelange-ot lényegében azért választották meg 1978-ban újra a FIFA élére, mert ígéretet tett, hogy az 1982-es vébén már 24 csapat vehet részt. A spanyol rendezők mindazonáltal 16 csapatra vállalták a rendezést. Samaranch mindent elkövetett a hiányzó milliók megszerzése és a rendezők meggyőzése érdekében, és 1979 őszén nyilvánosan bejelentette: minden rendben. ...És Havelange nem bizonyult sem feledékenynek, sem hálátlannak.

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2001.07.04.

A NOB új elnöke tele volt tetterővel, becsvággyal, nagy terveket forgatott a fejében, forradalmi változások szándékával érkezett meg 1980 őszén Lausanne-ba. Eltökélt volt a régi, elavult rendszer megújítására, de nem kapkodott. A szálak gyakorlatilag 1969 óta a mindenható igazgatónő, Monique Berlioux kezében futottak össze. Az új vezető igyekezett megszabadulni kényelmetlen személyi örökségétől, de tudta, óvatosan kell cselekednie - két okból is. Az egyik, hogy Berlioux-nak 1988-ig szólt a szerződése, a másik, hogy erős szövetséget alakított ki a NOB egyik legelszántabb belső ellenzékijével, a svájci Thomas Kellerrel, a Nemzetközi Evezős Szövetség, egyben a Nemzetközi Sportszövetségek Szövetsége elnökével. Keller következetesen hirdette, hogy az olimpiai mozgalom három fő pillére - a NOB, a nemzeti olimpiai bizottságok, valamint a nemzetközi sportszövetségek - között az utóbbi hatáskörét és befolyását meg kell erősíteni. A NOB-bal szembeni fenntartásai -tegyük hozzá - korábbi kelet?ek voltak, és nem Samaranch személyének, terveinek szóltak.

Samaranch igyekezett mindent alaposan tanulmányozni, felmérni. Hosszú távra rendezkedett be, mindenekelőtt intenzív nyelvleckéket vett, mert a NOB két hivatalos nyelve közül az angolt alig beszélte, és franciául sem tudott kifogástalanul.

A NOB Baden-Badenben, 1981 szeptemberében tartott kongresszusa három napirendet tárgyalt: 1. A játékok jövője; 2. Nemzetközi együttműködés; 3. Az olimpiai mozgalom jövője. Ez volt az első olyan fontos eseménye a NOB-nak, ahol bemutatkozhatott az új elnök, s természetesen élénk várakozás előzte meg fellépését. Magabiztosan irányította a kongresszus munkáját, nyugodt és tekintélyt parancsoló módon vezette az üléseket, "eligazította" Kellert is: megerősítette ugyan a mozgalom hármas egységének fontosságát, azonban a NOB egyértelmű és hangsúlyozott vezető szerepét is.

A svájci azt akarta, hogy a nyári és téli játékok anyagi hozadékát öntse a NOB egy kalapba, és onnan osztogasson támogatást minden sportszövetségnek. Samaranch azonban éppen azt javasolta, hogy külön szövetségbe tömörüljenek a téli és külön a nyári játékok sportszövetségei. A téli sportágak szövetségének elnöke az ugyancsak svájci, de együttműködésre hajló Marc Hodler, a Nemzetközi Síszövetség első embere lett 1982-ben. A nyári olimpiai sportágak szervezete 1983-ban alakult meg. Ennek vezetőjéül a "latin maffia" egyik későbbi vezéralakját, az ambiciózus és erőszakos olasz Primo Nebiolót választották meg (akkor már ugyanilyen tisztet töltött be a Nemzetközi Egyetemi-Főiskolai Sportszövetségben, sőt, 1981-től a nagybefolyású Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetségben is). Samaranch taktikája tökéletesen bevált, hiszen a NOB televíziós és egyéb bevételeinek sorsáról ezután nem az AGFIS-sal, hanem külön a nyári, illetve téli sportágak szövetségeivel állapodtak meg. Azaz Keller szervezete egy csapásra elveszítette a súlyát, és csak akkor vált ismét a NOB elismert tárgyalópartnerévé, amikor az 1989-ben elhunyt Keller utódául a dél-koreai Kim Un Jongot - Samaranch feltétel nélküli hívét - választották meg.

Dr. Csanádi Árpád Killaninnak és Samaranchnak is NOB-sportigazgatóként segített. Kapcsolata nem alakult kifogástalanul Monique Berlioux-val -mint ahogyan elődeié sem -, nehezen vette tudomásul, hogy a "nagyasszony" még az ő döntéseit is jóváhagyja, és az elnöknek írt levelekre gyakran az igazgatónő ad választ. Ezt Samaranch sem helyeselte - s még sok más egyebet sem -, hiszen éppen egyik fő vezetői elvét, a munka szervezését, megosztását, koordinálását, tehát hatékonyabbá tételét igyekezett megvalósítani. Berlioux végül már az elnök szavát sem mindig fogadta el - mennie kellett. Évekkel szerződése lejárta előtt, és hosszas huzavona után 1985-ben távozott...

Nagyot fordult a világ Lausanne-ban. Berlioux idején az apparátus mindössze harminctagú volt. A korszerűsítések után manapság az elnöki hivatal mellett 16, főosztálynak tekinthető egység m?ködik. Berlioux helyét előbb a svájci Raymond Gafner vette át ideiglenesen, majd az ugyancsak svájci Francois Carrard lett a főigazgató. A főtitkár Francoise Zweifel, a sportigazgató Gillbert Felli lett, a marketingért Michael Payne felelt. Az évek során stabil, megbízható stáb alakult ki, a hatalmas, szerteágazó profi szervezet 120-130 fővel működik.

Eközben Samaranchnak meg kellett birkóznia egy rendhagyó feladattal: 1978-ban a NOB athéni ülésén - a csőddel zárult montreali játékokat követően - nem akadt jelentkező az 1984-es olimpia megrendezésére. Pontosabban némi vonakodás után volt egyetlenegy: Los Angeles, ám a város képviselői bejelentették: az Egyesült Államok kormánya költségvetési hozzájárulást nem ad. Ráadásul az elnök azzal is tisztában volt, hogy a szovjetek aligha felejtik el az amerikaiak által kezdeményezett moszkvai bojkottot, tehát az 1984-es olimpia semmiképpen nem ígérkezik gondoktól mentesnek.

A válaszbojkott bekövetkezett, a játékok azonban ennek ellenére sikeresen zárultak, elsősorban a szervezőbizottság zseniális elnöke, Peter Ueberroth mesteri fogásainak köszönhetően. Az első magánerőből és vállalkozásként rendezett olimpia nem várt, 225 milló dolláros hasznot hozott.

A NOB elnöke több fontos következtetést is levonhatott Los Angeles után: jobb a problémákat megelőzni, mint a bekövetkezésük után bajlódni a megoldásokkal. Tehát: a mozgalom egysége a legfontosabb, és a politikai eredetű konfliktusok megelőzését intenzív diplomáciai tevékenységgel lehet és kell biztosítani. Elérkezett továbbá az ideje annak, hogy hatásos marketingtevékenység révén a NOB megérdemelt és jelentős bevételhez jusson, amely elengedhetetlen a további népszerűsítéshez, a sport hathatós fejlesztéséhez, a támogatási programok kiterjesztéséhez - a függetlenséghez.

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2001.07.05.

Juan Antonio Samaranchot Los Angeles olimpiájának tapasztalatai a következőkben erősítették meg: a NOB-nak szilárd anyagi bázist kell kiépítenie ahhoz, hogy ereje és hatalma legyen, tekintélye révén befolyást gyakorolhasson, megőrizhesse önállóságát, és mindenek felett - biztosítsa egységét. Törekvéseiben két olyan személy segítette kezdetben, akik nem is voltak tagjai a NOB-nak. A két zseniális üzletember közül az egyikről már esett korábban szó: az amerikai Peter Ueberroth, aki üzleti vállalkozásként kezelte Los Angeles játékait. A másik a német Horst Dassler, az adidas sportszercég világhálózatát megalkotó tulajdonos. Az utóbbi - nem mellékesen - társtulajdonosa volt az ISL marketingcégnek is.

A sport - üzlet, állították, az olimpia pedig egyenesen bomba üzlet! Kettejük hatására Samaranch a NOB nevében 1985-ben a berlini közgy?lésen szerződést kötött az ISL-lel - elvileg ezzel rajtolt az olimpiai bizottság nemzetközi marketingprogramja, a TOP (The Olympic Program). A montreali ügyvéd, Richard Pound kapott megbízást arra, hogy az elméletben kifundált nemzetközi szponzorálási rendszert a gyakorlatba átültesse. Ennek eredményeként már abban az évben jelentős összegek áramlottak a lausanne-i kasszába.

A TOP lényege, hogy a világ leginkább prosperáló óriáscégeivel kössön - a négyéves olimpiai ciklusokra - együttm?ködési szerződést a NOB, amiért évi mintegy 10-12 millió dollár készpénzt , illetve szolgáltatásokban kifejeződő támogatást kap - szponzoronként. Ennek fejében azok használhatják a NOB és az olimpiai játékok szimbólumait, saját üzletágukban kizárólagos jogokkal. A NOB előírta, hogy nemzeti bizottságai nem köthetnek még helyi érvény? szerződéseket sem a TOP-programban szereplő cégek riválisaival.

A TOP I, azaz az első négyéves periódus, Calgary téli, illetve Szöul nyári olimpiai játékaival zárult 1988-ban - kilenc mamutcéget foglalt magában, és a program biztató eredménnyel - 95 millió dollárral - zárult. A NOB népszer? nyitányként minden nemzeti bizottságnak tízezer dollárt utalt ki, valamint háromszáz dollárt minden egyes olimpikon után, akik Calgaryban, illetve Szöulban rajthoz álltak. A fejlődés jellemzésére elegendő annyi, hogy a TOP II - Szöul és Barcelona között - 12 világcég képviseletével már 175 millió dollárt eredményezett... A TOP IV (Atlanta és Sydney között, a közéjük ékelődő naganói téli játékokkal) tizenegy céggel futott, ezek hozzájárulása meghaladta a 110-120 millió dollárt - évente! Jelenleg a TOP V szponzori program folyik. Az egyik érdekelt cég, a VISA elnöke nyilatkozta: "Semmilyen más szponzori partnerség sem hasonlítható össze a NOB-éval. Ez a kapcsolat a lehető legszélesebb nemzetközi megjelenést biztosítja a számunkra, olyat, amely a legnemesebb eszmékkel párosul, s olyan nagyszer? eseményekkel azonosul, amilyenek iránt hatalmas az érdeklődés a világ minden sarkában."

Az angol The Economist ekként jellemezte a szponzori programot: "A NOB zseniális üzleti vállalkozást valósít meg: egyetlen centnyi befektetés nélkül jut a játékok és az öt színes karika értékesítése jóvoltából óriási tőkéhez. És az évi sok százmillió dollár megszerzésének semmi kockázata sincs."

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság másik fő bevételi forrása a játékok televíziós közvetítési jogainak kiárusításából származik. Pound végrehajtó testületi tagsága mellett 1983 óta a televízós jogokkal kapcsolatosan kialakított különleges bizottságnak, és 1988-tól az Új anyagi források elnevezés? testületnek is elnöke. Tevékenységének fontosságára jellemző, hogy Samaranch konzultánsként minden egyes végrehajtó testületi ülésre meghívja, jóllehet 1988 óta a NOB-ban főállású marketingigazgató is ténykedik, méghozzá az elismert angol szakember, Michael Payne, aki az ISL Marketing cég londoni hivatalát vezette korábban.

A televízió megjelent már 1936-ban a berlini játékokon, de hosszú ideig nézettsége a technikai korlátok miatt elhanyagolható volt. A Samaranch előtti elnökök nem ismerték fel a közvetítésekben rejlő lehetőségeket, úgy vélték, az így megszerezhető jelentéktelen összegek a rendezőket illetik meg. Első alkalommal 1960-ban, Rómában kötött szerződést a NOB az amerikai CBS-szel - 394 000 dollárért. Samaranch korszaka a televíziós bevételek tükrében a következő adatokat mutatja: Moszkva 1980 - 87 millió, Los Angeles 1984 - 225, Szöul 1988 - 300, Barcelona 1992 - 401, Atlanta 1996 - 456, Sydney 2000 - 705 millió dollár! A tévés bevételek elosztásának fő elve, hogy hatvan százalékát az olimpiai szervezőbizottságok kapják, a megmaradt negyven felett pedig a NOB rendelkezik.

Elhárultak a szegénység okozta akadályok, mind erőteljesebben valósult meg a NOB szolidaritási programja (Olympic Solidarity), amely főként a kevésbé fejlett országokban eredményezett rohamos fejlődést, és egyben hozzájárult a mozgalomban az egység helyreállításához is. Samaranch diplomáciai offenzívát indított, elnöksége idején minden tagországot - legalább egyszer - meglátogatott, az élenjárókat, közöttük hazánkat, évente akár többször is.

Szöulban 1988-ban végre ismét teljesnek mondható olimpiára került sor - rekordszámú résztvevő országgal (159), versenyzővel (8473), és versenyszámmal (237). Dél-Korea kitett magáért, és sajnálatos, hogy a nagyvonalúan rendezett események emlékeit elcsúfítja a játékok addigi történetének legnagyobb doppingbotránya, a kanadai vágtázó Ben Johnsoné, akit megfosztottak 100 méteren szerzett aranyérmétől...

Samaranch egyszer bevallotta, hogy eredetileg úgy tervezte, Barcelonában, 1992-ben vesz búcsút az elnöki poszttól. A szülővárosában pompásan megrendezett nyári játékok valóban ünnepélyes külsőséget biztosítottak volna ehhez, mondhatni, minden tekintetben a csúcson távozott volna.

A NOB elnökét azonban alighanem elkápráztatta a fényes siker. Ha lehet, még a korábbiaknál is becsvágyóbb terveket szőtt - hogy mit tartogat a jövő - nem tudhatta.

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2001.07.06.

A Földközi-tenger varázslatos éjszakájába nyúlt a barcelonai nyári játékok pompázatos záróünnepélye. Samarach pedig egy hasonlóan ragyogó jövő terveit szövögethette. Talán még Nobel-békedíjról is álmodozott, no meg az öt színes karika további világhódító útjáról, meg arról, hogy ő lehet az, aki Coubertin nemes mozgalmát átvezetheti az új évezredbe.

Mindenesetre 1992-ben rendhagyó éveknek nézett elébe az elnök: az Alberville-ben rendezett téli játékokkal lezárult egy korszak, mert ezt nem négy, hanem a hagyománytól eltérően már két évre rá követte a következő olimpia a norvégiai Lillehammerben. Szétváltak ugyanis a nyári és a téli játékok útjai, azaz a világ a jövőben kétévente, felváltva örvendezhetett téli, illetve nyári olimpiának. Ez természetesen a televíziós és más bevételi források tekintetében is jelentős előrelépést jelentett.

Monte-Carlóban a rákövetkező esztendőben, 1993-ban dőlt el, ki kapja a 2000-es olimpiát. Samaranch a helyszínt eldöntő szavazásokon sohasem vett részt, de úgy hírlett, Pekinggel rokonszenvezik. Úgy járt, mint azok (vele együtt) négy évvel korábban, akik a centenáriumi játékokat szívük szerint Athénnek juttatták volna, aztán végül Atlanta nyert. Monacóban Sydney mindössze két szavazattal, de megelőzte a kínai fővárost.

Párizs - 1994: megalakulásának 100 éves jubileumát ünnepelte a NOB. Ezt a rendkívüli alkalmat, hogyan is képzelhette volna el bárki mással a parancsnoki hídon Samaranch, mint önmagával? A jubileumi kongresszus az egység jegyében zajlott le és négy témát ölelt fel. Az olimpiai mozgalom hozzájárulása a modern társadalomhoz, a jelen sportembere, a sport szerepe a társadalomban, valamint a sport és a média. Az ENSZ az olimpia évének deklarálta 1994-et, s Samaranch az Egyesült Nemzetek Közgyűlése előtt hirdette: "A nemzetközi olimpiai mozgalom fő célja, hogy minden eszközével hozzájáruljon egy jobb és békésebb világ megteremtéséhez."

Hosszú időre a jubileumi kongresszus maradt az utolsó nyugodt, zavartalan eseménye az olimpiai mozgalomnak, s természetesen az az ünnepség, amelyet az Olimpiai Múzeum avatása alkalmából rendeztek még 1993 nyarán Lausanne-ban. Ami ezek után következett, azt Samaranch, nyilván szívesen kitörölné az emlékezetéből...

Éppen itt, Budapesten, 1995-ben született az a győzelem, amelynek előzményei később - 1998 karácsonyától- a NOB történetének legnagyobb skandalumát idézték elő. A 2002-es téli olimpia megrendezésére pályázó városok közül az amerikai Salt Lake City lehengerlő fölénnyel nyert. A szavazatok megszerzéséért elkövetett megvesztegetésekről akkoriban fogalma sem volt senkinek, így a Magyar Olimpiai Bizottság alapításának centenáriuma tiszteletére rendezett közgy?lés legizgalmasabb témáját a NOB-tagok korhatára szolgáltatta. A NOB tagság 1966-ig mindhalálig szólt. Ekkor a közgy?lés 72 évben jelölte meg a korhatárt, majd 1985-ben Berlinben ez kitolódott 75-re. A 73. évét taposó Samaranch 1994-ben kijelentette, tiszteletben tartja a szabályt, s 1997-ben lejáró mandátumát nem óhajtja megújítani. Ezt azonban persze, nem gondolta komolyan, csak a nyulat akarta kiugratni a bokorból. Budapesten aztán a Havelange FIFA-elnök vezette "latin maffia" segítségével "átnyomta" a 80 éves felső korhatárt, 1997-ben ismét jelöltette magát elnöknek, s közfelkiáltással lett 2001-ig a NOB első embere...

Atlanta olimpiájáról 1996-ban a záróünnepélyen Samaranch nem mondhatta - nem is mondta - amit pedig vártak tőle az amerikaiak, hogy az minden addigit felülmúlt... Csődöt mondott a számítógépes információs rendszer, sok bosszúságot okozott a közlekedés, felesleges kényelmetlenséget idézett elő a túlzott biztonság, s az Olimpiai Parkban bekövetkezett robbantás halálos áldozatot követelt (a tettest mind a mai napig nem találták meg).

Utólag visszatekintve mindarra, ami pedig ezután következett, nem biztos, hogy az elnök nem bánta meg csökönyös ragaszkodását anno a székéhez.

Az 1998-as év félreérthetetlenül azt mutatta, hogy mind hevesebb tünetekkel bontakozik ki a doppingjárvány. Az ír csodaúszó, a többszörös olimpiai bajnok Michelle Smith lebukása, a Tour de France kerékpárversenyre árnyékot borító Festina-TVM-botrány, majd az Olasz Olimpiai Bizottság és egyben a Európai Olimpiai Bizottságok szervezete főtitkárának, M. Mario Pescante-nak a hirtelen lemondása az olasz labdarúgás élvonalában feltárt doppingügyek miatt, mind arra utaltak, hogy a tiltott szerek használata mértéktelenül elterjedt. Súlyos vádak érték tehetetlenségéért a NOB-ot, s Samaranch elhatározta, hogy 1999 februárjában doppingellenes világkonferenciát rendeznek Lausanne-ban. Az előkészületek javában folytak, amikor egy végrehajtó testületi ülést követő sajtótájékoztatón a vb svájci tagja, Marc Hodler, a Nemzetközi Síszövetség elnöke egyebek között azt nyilatkozta, hogy tudomása szerint Salt Lake City szervezői a NOB számos tagját megvesztegették a 2002-es téli olimpia színhelyét eldöntő voksolás sikere érdekében, s hogy a szavazatok megvásárlása már régi gyakorlat.

Bebizonyosodott, hogy az elnök, Tom Welch és Dave Johnson alelnöki irányításával m?ködő szervező bizottság Salt Lake Cityben egy mintegy 800 millió dolláros külön titkos pénzalapot hozott létre annak érdekében, hogy megvesztegessék a NOB egyes tagjait. Az így rendelkezésre álló pénzből futotta a különleges ösztöndíjakra, fiktív állásokat betöltő rokonok illetményére, segélyekre, kórházi kezelésre, nagyvonalú vendéglátásra, ajándékozásra, családos utazgatásokra.

Fontossága ellenére már senkit nem igazán érdekelt a doppingellenes világkonferencia, a nemzetközi sportközvélemény, a megrettent szponzorok, a sportot támogató kormányok elh?lve, levegő után kapkodva követték az újabb és újabb leleplezéseket. A NOB tekintélye egy csapásra mélypontra süllyedt, a patinás testület - ökölvívó nyelven - padlóra került.

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2001.07.07.

Salt Lake City megvesztegetési botránya következményeként a NOB-ellenes hangulatot mindenekelőtt az amerikaiak szították. Dühítette őket, hogy a NOB finanszírozásában óriási túlsúlyban az amerikai cégek és televizós társaságok vállaltak dollármillióikkal szerepet, s "ellenszolgáltatásként" - mondogatták -, lám, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tevékenysége áttekinthetetlen, zavaros, az ötkarikás szervezet senkinek sem tartozik elszámolással, a dopping terén teljes impotenciát tanúsít, az olimpiai színhelyek kijelölésével természetszerűen jár együtt a korrupció, a vezetés öntörvény?, kiszámíthatatlan... Samaranch pedig mindezekért - alkalmatlan...

Az öreg katalánt kiütötték. De rövid sokk után összeszedte magát, felvette a keszty?t, s eltökélte: mandátuma végérvényes lejárta előtt alapjaitól és egészében megreformálja a szervezetet. A NOB az események hatására 1999-ben két rendkívüli s egy rendes közgyűlést tartott. Ezeket megelőzően vizsgálóbizottságot létesített a visszaélések felderítésére a kanadai Richard Pound vezetésével (az ötös bizottság tagja volt Schmitt Pál, akkori első alelnök is). A NOB mellett vizsgálóbizottságot alakított az amerikai igazságügyi kormányzat, a képviselőház, az FBI, sőt az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága is.

Első lépésként Samaranch 1999 tavaszán felajánlotta lemondását, de a bizalmi szavazás során a tagok 98 százaléka kiállt mellette. A halaszthatatlan reformjavaslatok előkészítésére létrehozott egy 72 tagú nemzetközi bizottságot (NOB - 2000). A NOB-tagokon kívül olyan tekintélyes személyiségek is felkérést kaptak a reformok kimunkálására, mint két korábbi ENSZ-főtitkár,Javier Perez Cuellar és Boutros Boutros-Gali, mellettük Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter, Howard Baker exszenátor és Los Angeles olimpiájának agytrösztje, Peter Ueberroth.

A megvesztegetési botrány miatt négy NOB-tag már a vizsgálatok befejezése előtt lemondott tagságáról, később hatot a közgyűlés zárt ki a szervezetből. További kilencen kaptak különböző mértékű és súlyú feddést, illetve figyelmeztetést, köztük olyan nagyágyúk, mint az orosz Vitalij Szmirnov és a dél-koreai Kim Un Jong (ő is pályázik mellesleg Samaranch megüresedő elnöki székére).

Dióhéjban a reformok az alábbiakat tartalmazzák: az utazások az olimpia rendezésére pályázó városokba megszűnnek, a helyszínek megítélésére egy külön bizottság alakul, ez teszi le elemzését a végrehajtó testületnek, közvetve a közgyűlésnek. Megalakul a NOB Etikai Bizottsága. A korhatár 70 év, az elnök nyolc esztendőre választható (mandátuma maximum további négy évvel toldható meg). A NOB végrehajtó bizottságának létszámát 11-ről 15-re kell emelni s gondoskodni szükséges arról, hogy tagjai között sportoló is helyet kapjon. A NOB létszámát 115-ben határozzák meg. A NOB gazdasági és egyéb nyilvántartásai áttekinthetők és nyilvánosak. A nyári olimpiai játékokon a NOB minden tagországának kötelező a részvétel, de korlátozni kell a játékokon résztvevők és a versenyek számát is.

A doppingellenes küzdelemben a NOB három lényeges pontban összefoglalható stratégiát dolgozott ki. Eszerint csak azok a sportágak vehetnek részt a játékokon, amelyek elfogadják a NOB doppingellenőrző rendszerét, valamennyi olimpikonnak rendelkeznie kell egy doppingútlevéllel, amely tartalmaz minden korábbi vizsgálatot, orvosi ellenőrzést, gyógykezelést stb. A NOB független nemzetközi szervezetet hoz létre (WADA - Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség). Ez 1999 novemberében meg is alakult, munkájában részt veszAján Tamás is, aki 2000-ben lett a NOB tagja.

Amikor Samaranch 2000 tavaszán végül megjelent Washingtonban, csatát nyert, hiszen elmondhatta: a NOB már valamit letett az asztalra, ezzel szemben az amerikaiak semmit sem csináltak (Salt Lake City ügye azóta sem jutott el a bírósági szakaszba). A szervezet intézkedéseire fokozatosan megnyugodtak a szponzorok, a televízós társaságok, s a sydneyi olimpia közeledtével mindinkább a játékok kerültek az érdeklődés középpontjába, a NOB kezdte visszanyerni a tekintélyét.

Már Sydney is a múlté. Bár a doppingbotrányok rontottak az összbenyomáson, mindent egybevéve egyetérthettünk Samaranchcsal, aki a záróünnepélyen kijelentette: A minden korábbinál tökéletesebb játékokért elismerését fejezi ki az ausztráloknak.

Szíve mindazonáltal nehéz lehetett, hiszen a megnyitó után nem sokkal értesült felesége haláláról. Nyomban hazutazott a temetésre Barcelonába, majd néhány nap elteltével tért vissza Ausztráliába. Pályafutása során ez volt az egyetlen eset, amikor kényetlen volt távozni a mozgalom ünnepéről. A gyász fájdalma és a játékok felemelő sikerének öröme kavaroghatott benne a közelgő és elkerülhetetlen moszkvai búcsú vegyes előérzetével...

Az ötkarikás mozgalom Samaranch-kori fejlődésének folyamata nem volt, nem is lehetett ellentmondásoktól, súlyos gondoktól mentes, már csak a világban végbement politikai és gazdasági változások miatt sem. Juan Antonio Samaranch elnöki érdemei - még az olykor jogos bírálatokkal együtt is - elvitathatatlanok. Huszonegy éves erőfeszítéseinek köszönhetően az anyagi és morális válsággal, a doppingjárvány gondjaival küszködő, politikai csatározásoknak is kitett olimpiai mozgalom ma egységes, megújult, kész megfelelni a huszonegyedik század kihívásainak, s elég erős ahhoz, hogy a mozgalomra váró újabb nehézségeket is legyűrje.

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2001.07.08.