Megér-e egy misét, hogy a férfipólósok után a hölgyek is a jóval nehezebb csoportba sorolódtak az athéni olimpián? Hogy a párokba pakolt gárdák közül mindig a jobbik került ugyanarra az ágra? S hogy természetesen a mediterrán érdekkör örvendhetett mindkét esetben?
Talán igen, talán nem. Ami biztos: a mi kis tízmilliós nációnk még azon sportágakban sem számít az úgynevezett belső kör tagjának, amelyekben úgymond nagyhatalom. Hogy a csúcseseménynek számító olimpiai tornán – ahogy azt a Népszavában oly' találó címmel tálalták – a szó legszorosabb értelmében "elkészítették a csoportbeosztást", természetesen felháborító, mindazonáltal csak ráerősít a körönkívüliség érzetére. Sportdiplomácia? Nem hinném. Kiállíthatjuk mi a legravaszabbat, egyszerűen nem vagyunk tagja a rokonságnak. Ez vérvonal kérdése: vagy beleszületsz az arisztokrácia köreibe, vagy kívülről szemléled őket – beházasodhatsz, de sohasem fognak teljesen befogadni.
Nem mennék vissza Árpádig, mindazonáltal tény: nem vagyunk latinok, nem vagyunk szlávok, velünk sohasem kacsintanak össze, nincs áj (sz)láv jú (ezért külön elnézést, de horvát és szerb nagyon össze tud tartani, ha csak sportérdekről van szó).
Úgyhogy marad az önerő. Megszoktuk. Megszoktuk, hogy mi kvalifikáljuk magunkat az első helyen, mégis a második kalapba ejtenek. Nem számít, legfeljebb még biztosabban tudjuk: akkor érzik jól magukat, ha velünk kukoricázhatnak. Ôk szerencsére nem tudják: ebből mi erőt szoktunk meríteni.
Noha az is tény, a mögöttünk hagyott pólós hét nem csupán a lányok diadalmenetét hozta, de a fiúk jóvoltából néhány kérdőjelet is. Kupacsapataink eddigi produkciójából ugyanis azt is levonhatnánk nagy vonalakban, hogy baj van. A három szerb-montenegrói gárda közül a két jobbik simán előzi a mi indulóinkat – főképp a Domino esetében fájó ez -, míg a harmadikat, a leggyengébbet nem tudta simán letarolni a Vasas. Mindez anynyiban érdekes, hogy a Kotor, a Herceg Novi és a Partizan adja a jugó válogatott második vonalát, hozzájuk érkezik még vagy nyolc sztárjátékos az olasz bajnokságból. És ez a második vonal eddig felvette a versenyt azzal a három gárdával, amelyik a válogatottunk krémjét adó pólósokból áll, hozzájuk a taljánoktól már csak Benedek Tibor csatlakozik.
Akár meg is kockáztathatnánk, hogy rosszul áll a szénánk, ha az elmúlt esztendőkben nem derült volna rendre ki: amikor a klubokból egybesereglenek legjobbjaink, varázsütésre megváltozik minden. Aki addig csak mutatta az alázatot, az ebben a körben valóban azzá lesz. Aki a hazai bajnokin szenved, az itt újfent világklasszisként képes produkálni. És van vezér a vízben, ha szenved is az együttes, akkor sem érződik, hogy éppen szétesni készül a gépezet. Alapvetően ezért nem érdekes, hogy milyen csoportba raktak minket – sem a férfiaknál, sem a lányoknál.
Legalábbis a jelenben. Előbbieknél egyvalamit ugyanis muszáj még megjegyezni: a hét végén Budapesten vizitált szerb-montenegrói klubcsapatok átlagéletkora úgy öt-hat esztendővel alacsonyabb, mint a két magyar elitgárdáé. Tizenkilenc-húszévesekből állnak a derékhadak (a Vasasnak hármat vágó ifjú balkezes, Filip Filipovics idén lesz tizenhét), ami most még azt vetíti előre: Athén után megszűnhet a magyar hegemónia. A témán érdemes lenne elgondolkozniuk az érdekelteknek – ez például garantáltan megér egy, de lehet hogy több misét is.

Csurka Gergely jegyzete