A kiváló sportember 1917. december 9-én született Budapesten, fiatal gyerekként Komjádi Béla, a nagy magyar vízilabda-reformátor tanácsára váltott úszásról vízilabdázásra a harmincas évek elején. Olimpiai ezütérmes 1948-ban, majd aranyérmes 1952-ben. A válogatottban 20 alkalommal szerepelt (1948–52). Mesteredző, nemzetközi játékvezető. Szövetségi kapitányként 1953 és 1955, majd 1957 és 1960 között két Európa-bajnoki aranyérem fűződik szakmai tevékenységéhez (1954 – Torino, 1958 – Budapest), valamint egy bronzérem az 1960-as római ötkarikás játékokon. A Központi Sportiskola szakágvezetője 1969-től 1973-ig, eredményes edzői munkát fejtett ki hosszú időn át külföldön. A rendszerváltást követően az Olimpiai Bajnokok Klubjának és a Mező Ferenc Alapítványnak alapító elnöke, a Magyar Vízilabda-szövetség tiszteletbeli elnöke. Beválasztották a nemzetközi hírességek Fort Lauderdale-ben székelő csarnokának (Hall of Fame) halhatatlan tagjai közé 1998-ban. Számos elismerésben, kitüntetésben részesült, amelyek közül kiemelkedik a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1997) és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Érdemrendje (1999). Az idén életművéért Csík Ferenc-díjban részesült.
Lemhényi Dezsőt a Magyar Olimpiai Bizottság, a Gyermek- Ifjúsági és Sportminisztérium, valamint a Magyar Vízilabda-szövetség saját halottjának tekinti. Búcsúztatásáról és temetéséről később intézkednek.

A halál nem érte váratlanul. Butykó már régóta nemcsak számolt, vagy még inkább leszámolt vele, hanem – még ha egy kissé talán szokatlannak is tűnhet ez a kifejezés pont itt és éppen most – tudatosan készült rá, olyannyira, hogy, ha ugyan nem is önszántából, de "gyakorolta” a földi élet utáni megsemmisülést… Először 1997-ben, nem sokkal nyolcvanadik születésnapja előtt éppen főorvos barátjához, Salamon Ferenc doktorhoz indult, de elvesztette az eszméletét, s ha néhány percet késnek vele a János-kórházban – vége. A masszív szívinfarktus után kilencszer próbálkoztak az újraélesztésével, mire sikerült visszahozni "odaátról”. Amikor lábadozás közben meglátogattam, érdeklődtem persze: "Milyen volt a túlvilágon?”
"Lebegés a süket csöndben – taglalta nyugodt hangon – és teljes sötétségben… A nagy nihil. Mit mondjak, nem egy felemelő élmény, de nem is félelmetes… Az ébredés érdekesebb volt” – tette hozzá.
Azóta hat év telt el. Utóbb mind kevesebb időt tölthetett otthon családjával meg barátai körében az uszodákban, s mind többet kórházakban, betegágyban, kezeléssel. Emlékszem, amikor annak idején meglátogattam, azt is megkérdeztem, mitől kaphatta az infarktust, hiszen több mint negyven éve ismerjük egymást, s még soha beteg nem volt. "Túlfűtött voltam világéletemben – magyarázta. – Vízilabda-játékosként, edzőként és a magánéletemben is. Magas hőfokon égve vagyok csak képes bármit is csinálni… Nyolcvan után pedig, kétségtelen, ez az életvitel már komoly kockázattal jár… A halál? Teszek rá. Ettől nem fog eltéríteni, legfeljebb "örökös eltiltást” akaszt a nyakamba… De hát az akkor már kit érdekel?!… Te! Nem Seneca mondta, hogy semmi sincs a halál után? Sőt, hogy a halál maga a semmi? Akkor meg mit izgassam magam? Különben személyesen én is ugyanezt tapasztaltam…”
Fortuna utcai lakásában a halálát megelőző utolsó vizitem során még azt ígérte, hogy december elsejéig ismét járóképessé teszi magát, mert ott akar lenni az olimpikonok szokásos év végi jutalmazási ünnepségein, Fejér Miklós barátunk Régi Sipos halászkertjének különtermében meg a Hélia szállóban. Igyekeztem erősíteni a hitet benne, biztattam, de láttam, negyven kilóra zsugorodott, megpróbáltatásoktól legyengült alakját, a hamisítatlan, elmaradhatatlan, de immár halovánnyá fakuló jellegzetes vagány mosolyát a szája szegletében, s végérvényes búcsúpillantásként rám révedő megtört tekintetét. Fájó szívvel tiltakozva is úgy éreztem, régi, nemes szívű barátom lélekben már végtelen útjára indult előtte halt barátai – a nagy Komjádi Béla, a mester, Vértessy "Jozef”, az olimpai bajnok játékostársak (Szittya "Spéci”, Fábián "Zsöde”, Hasznos "Munyi”), az edzőkollégák (Laky Károly és Rajki Béla), válogatottbeli tanítványai (Boros Ottó, Mayer Mihály, Kanizsa Tivadar, Molnár Róbert) s a többiek után.
Lemhényi Dezső halálával – szívelégtelenség miatt érte a Szent János Kórházban néhány nappal 86. születésnapja előtt –, nemcsak a legsikeresebb olimpiai csapatsportágunkat, a vízilabdázást érte súlyos veszteség, hanem az olimpiai mozgalmat, a sportág nemzetközi társadalmát is, s mindenekelőtt családját, a hajdani remek tornásznőt, hűséges élettársát, mindvégig odaadó ápolóját, az ugyancsak olimpiai bajnok Tass Olgát, valamint leányát, Csillát. Sikerekben gazdag, sokszínűen vibráló és termékeny életének egy-egy felvillantott, meghatározó részletével rójuk le tiszteletünket mindannyiunk hallatlan népszerűségnek örvendő Butykója iránt.
A második világháborút követő első, 1948-as londoni olimpián válogatottunk ezüstérmet nyert, a csapat egyik legjobbja volt, bekerült a világválogatottba. 1952-ben már nem csupán játékosként, hanem Rajki Béla kapitány mellett edzőként is segédkezett az olimpiai arany megszerzésében. Edzői tevékenysége csúcsára 1958-ban, a budapesti Eb-n ért fel, az 56-os forradalom után elszenvedett játékosveszteségek ellenére képes volt nagyszerű csapatot kovácsolnia, s felvezetnie azt a dobogó csúcsára. A római olimpiai bronzérem, 1960 után hosszú ideig külföldön, Franciaországban végzett jelentős "misszionáriusi” munkát, s ottani évei idején írt könyve a francia nyelvterületen ma is a sportág bibliája. Hazatérését követően a Központi Sportiskola szakágvezetőjeként számos későbbi világnagyság pályáját egyengette. Két esztendővel az 1976 évi montreali ötkarikás játékok előtt szinte a semmiből formált ütőképes csapatot Kanadában, s az olimpia házigazdái végül a tiszteletre méltó tizedik helyen végeztek. Rövidebb-hoszszabb ideig dolgozott Izraelben, Svédországban, majd ismét Franciaországban. Edzői pályafutása mellett a mesteredző játékvezetőként is nevet szerzett magának. A rendszerváltást követő nyugdíjaséveiben óriási energiákat áldozott az Olimpiai Bajnokok Klubja és az érmes olimpiai sportolókat támogató Mező Ferenc Közalapítvány létrehozásának, amely révén életjáradék jár az érintett sportolóknak és külön szociális segélyrendszer alakult ki. Mint a klub és az alapítvány kuratóriumának elnöke, szinte élete utolsó pillanatáig dolgozott, s emellett betöltötte a Magyar Vízilabda-szövetség örökös tiszteletbeli elnöki címét.
Egész sporttársadalmunk nevében mondhatunk köszönetet végső búcsúként életművéért, s emlékét – örökös, elpusztíthatatlan derűjét, sport iránti páratlan rajongását – példaként őrizzük, nem felejtjük.