Az úszók szépen tartják magukat, ellentétben például a biciklizőkkel vagy a pingpongozókkal. Egerszegi Krisztina a szárazföldön a félénk emberek módjára kicsit görnyedt. Ez a római világbajnokságon elszenvedett veresége után volt a legfeltűnőbb, amikor Zákonyi és stábja hosszan filmezte hátulról magányos útján vissza az öltözőbe, de nem volt ez másképp a nagy győzelmek idején sem. A vízben célszerűen használja a testét, minden mozdulata tökéletesen harmonikus. Miután leúszta a magáét, szép, zárt arcán nem látunk sem győzelmi mámort, sem a vereség feletti csalódottságot. Mosolyog kicsit, de szenvedélyei belül maradnak.

Örülnünk kell, hogy elkészült ez a film, ahogyan ahhoz a kitartáshoz is csak gratulálnunk lehet, amellyel Zákonyi S. Tamás és stábja 1994-től az atlantai búcsúig követte Egerszegi Krisztina pályáját. Egerszegi megérdemelte, hogy ne maradjon a tegnap napihíre, ahogy, tegyük hozzá, a magyar sport nagyszerű hőseinek is kijárna kicsit több odafigyelés akkor is, amikor már nem ők szerepelnek az aktuális szalagcímen. A nézők kíváncsiak a sport híres embereire, s ez az elemi kíváncsiság (is) a show business csillogó alakjaival rokonítja őket, amint az is, hogy a közönség többnyire bulvárlapokból, kis színesekből merít információkat róluk. A rendkívüli teljesítmény szüli ezt a kíváncsiságot, a tulajdonképpen felfoghatatlan izgatja az embert. Egyfelől maga a teljesítmény hihetetlen a hétköznapi embernek, másfelől pedig hogy ugyan minek. Sportolók ezrei áldozzák testi épségüket, lelki egyensúlyukat, a fiatalságukat olyan eredményekért, amelyeket záros határidővel valaki más úgyis múlttá tesz. A teljesítmény szinte emberfeletti, de ember vitte végbe, győzött, sikerült neki, olyan valakivé vált, aki helyettünk is sikeres, s ha drukkolunk neki, a sikere a miénk is.

A film kezdete ígéretes: az alkotók nem esnek az édelgés csapdájába, nem egérkéznek. A címül választott vezetéknév előrejelzi, mit szeretnének: annyi ismeretet adni, amennyi a magánélet sérelme nélkül közölhető. Ebben a tekintetben szerencsés egyensúlyt találtak: sohasem bulvár a kíváncsiság, de nem is pusztán szikár tényközlések sorozatát látjuk.

Mégis, nyilvánvalóan piaci sikernek szánták a VHS-kazettán forgalmazott filmet, hiszen megjelenésekor felhasználták az ilyenkor tanácsolt marketingfogásokat: sajtótájékoztatók és -kampány, közönségtalálkozóval egybekötött bemutatók. Ehhez a célhoz idomult a forma is. Összegezve azt mondhatjuk: mindent megpróbáltak, hogy összeegyeztessék az eladhatóságot a diszkrécióval, ami mindenképpen értékelendő. Lineáris, jól követhető formában kapjuk a pályaképet, ahogyan a látványvilágot tekintve is nyilvánvaló az igyekezet, minél kevésbé legyen "beszélő fejes", unalmas. Berkes Gábort kérték föl a kísérőzene komponálására, aki szép, lágy, dallamos, ahol kell, lelkesítően fennkölt zenét írt. Nagyon sok híres embert kértek meg, hogy nyilatkozzon az úszónőről. A végeredmény a nagyközönségnek szánt profi munka, amelyben megpróbálták hasznosítani az ún. infotainment (szórakoztatva informálás) eszközeit. Az a kérdés, sikerült-e ezzel megújítani a dokumentumfilmet, izgalmasabb lett-e a film ezeknek az inkább televíziós eszközöknek a használatától.

Műfaját tekintve a portréfilm, a riportfilm, a sportközvetítés és az amerikai mintájú sikerfilmek elemeit vegyíti ez a dokumentumfilm. Egyetlen szervezőereje a linearitás. Hiányzik azonban a kohéziós erő, amitől ezek a különnemű alműfajok egységbe szerveződhetnének, hiányzik az, amiről szólni szeretne ezekkel, egészen pontosan hiányzik belőle a főhős, Egerszegi Krisztina személyisége.

Portréfilmként

sajnálatosan keveset kapunk. Egerszegi nagyon zárkózott. Sokszor használ általános alanyt önmagáról beszélve, mintegy távolítani próbálja a kíváncsi tekinteteket. Tényeket, egyszerűen elmesélhető dolgokat hallunk tőle. S ebben érzem az alapvető tévedést: a filmnek magának nem lett volna szabad csak a szavakra építenie, hiszen Egerszegi önkifejezési közege az úszás, nem a filozófia vagy az irodalom. A sportközvetítéssel nem lehet ezt a munkát kiváltani. Mintha nem vennék észre, ki ő, s ebből következően azt sem tudnák, mikor és hogyan lehetne közelebb kerülni hozzá. Olyan példát szeretnék hozni erre, amikor nemcsak hogy nem értették meg azt, ami történik, hanem elfedték, hazuggá tették magát a képet. Amikor Barcelonából visszajött az olimpiai csapat, a Sportcsarnokban nagyszabású ünneplést szerveztek neki. (Ide nem került felirat, nem tudjuk, hol vagyunk, csupán a szponzorok neve olvasható, s ha akarjuk, rosszmájúan arra is gondolhatunk: a támogatók hakniztatják a sportolókat.) Egerszegi mosolyog, mosolyog a nagy szavak és ovációk közepette, majd összeroppan, elsírja magát, és a "saját stáb" kamerája tolakodóan telibe veszi az arcát. A bajnoknő szájáról tisztán leolvasható: "Én már nem bírom tovább". Ebben az esetben két választása van a filmesnek. Vagy kivágja a jelenetet, ha nem akar vele foglalkozni (ami hamisítás, persze), vagy rákérdez: ki kötelezi a bajnokot arra, hogy (a csarnokbeli felirat szerint: "A siker részeseinek, a támogatóknak") fontos összejövetelen ott legyen? S ha már fontos az ott-léte, mert ne legyünk álszentek, az élsport a támogatókból él, miért nem segíti szakember a siker, az ünneplés traumáinak feldolgozásában? Itt hozzáfűzném: a pénzről mindvégig szó sem esik, mintha nem is létezne, mintha semmi szerepe nem volna. De semmi. Nem mennek utána, miből is van elege a bajnoknak a szimpátianyilvánítások, az ünneplés közepette, a népszerűség csúcsán. Nem tudni, miért, e profinak látszó stáb nagyon kezdő filmes hazugsággal leplezi el azt a pillanatot: úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. A látvány ellentmond a zenének és a szövegnek. Beindul a hazugság-gépezet, elfedni azt a kis malőrt: a Kiss László vállára boruló, összeroppant egérke képsorai alá lírai zenét tesznek. A következő snittben a mamája az emberek áradó nagy szeretetéről beszél. Ebben a kontextusban még a mama szavai is hazugságnak tűnnek, pedig tőle mindvégig csak őszinte szót hallunk.

Riportfilmként

egyfelől túl nagyot markoltak. Túl sok nagy formátumú interjúalanyt szólaltattak meg, túl kicsi mozgástérben. Ekkora terjedelemben még egy Göncz Árpád sem képes túllépni a közhelyeken. (Gonoszkodás, de igaz: a vége főcímben azt az egyszerű kérdést sem oldották meg, hogy a miniszter és az úszó Deutsch Tamást megkülönböztessék egymástól.) Mintha a megszólaltatottakra próbálták volna terhelni a munkát, amit a stábnak kellett volna elvégeznie: megérteni Egerszegi saját válaszát arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen miért is. Minden nagy teljesítmény mögött más a miértre adott válasz, s az személyiségfüggő.

Másfelől túl keveset akartak. Néhány lassított, beúsztatott vágóképpel, lírai zenével elintézték azt az életteret, az uszodát, az öltözőt, ahol Egerszegi tulajdonképpen nap mint nap győzött. Az élsportoló csupán a kezdet kezdetén érzi a sportolás örömeit. Gyarmati Andrea említi, milyen fontos, hogy a versenyúszó jól tűrje a monotóniát. Jó poénnak tűnik, de mindent elárul, hogy Egerszegi legfeljebb élővízben akar úszni Atlanta óta.

Az édesanya józan és őszinte szavai jelentették számomra azt az alapot, amire a riportfilm részt rá lehetett volna építeni. Végigkövetni Egerszegit kezdő úszó korától a sikerek csúcsára. Ez a rész, az alap, rendben is volt, mert Egerszegi édesanyja okos, egy pillanatra sem szalad el vele a ló. Szomorúan tapasztalta, hogy amikor a gyereke hazajött az olimpiáról, az újságírók a "kis színes" kedvéért palacsintát süttettek vele, jóformán oda se fért a gyerekéhez. És ekkor is: semmi. Snitt, beszéljünk másról.

Sikertörténetként

kifejezetten sablonos, mondhatjuk kesernyésen. A film szerint éppen csak megdöccen a pálya egyenletes emelkedése, amikor az 1994-es római világbajnokságon megverik Egerszegit a kínai csodalányok. Istenemre, az is mintha csak dramaturgiai fogás volna, mintha a megpróbáltatás arra volna jó, hogy nagyobb érzelmi megrázkódtatást is láthassunk, s aztán annál magasabbra íveljen a pálya. Az egész dopping-dolgot úgy kezeli a film, mintha annak a gonosznak árnyéka sem vetülhetne ránk, hótiszta magyarokra. Ez semmiképpen sem akarna gyanúsítás lenni. Csupán annak tudomásulvétele, hogy számos szakíró és nyomdokaikban nagyon sok laikus meggyőződése: az élsport teljesítményei mögött kell lennie valamilyen, mégoly okosan használt szernek, mert az emberi szervezet teljesítőképessége véges, és a mostani teljesítmények messze túlszárnyalják azt a határt. S mivel a filmen látható személyiségből (amely személyiségkép, hangsúlyozom, szerintem nem felel meg a valóságnak) szigorúan véve nem következnek a fantasztikus világcsúcsok, érmek, ezért a film tulajdonképpen kívül marad még a sikereken is. Pedig milyen beszédes a római világbajnokság utáni sajtótájékoztató! Egerszegi szép, mosolygó, tiszta, zárt és okos arca, amikor bejelenti: korábbi elhatározásával ellentétben folytatja az úszást, mert vereséggel nem akarja abbahagyni. Teljesen nyugodt, a kudarcot feldolgozta, s mert ettől a teljesítmény- és elváráskényszernek vége. Magának akarja bebizonyítani, hogy képes felállni. Egy olyan vereség után, amikor érthetően és teljes joggal a világ hamisságának tudhatta volna be, hogy nem nyert, hiszen mindenki arról beszélt, hogy a kínai lányok doppingoltak. Senki sem róhatta volna föl neki, ha azt mondja: ilyen terepen én nem versenyzek, mert ez nem fair play, dajkálhatta volna élete végéig a sérelmet, kesereghetett volna rajta. Ő nem. Nem dühöngött, nem jelenetezett, csak rótta tovább csendesen a monoton kilométereket az uszodában. Hogy aztán Atlanta után azt mondhassa: "és én megcsináltam". Csak ennyi, minden cirkalmazás nélkül. Mert hol voltak már akkor a kínai lányok! Emlékezzünk: akkor a magyar sportközvélemény azon furcsálkodott, hogy Egerszegi nem örült látványosabban. A sportcirkusz szörnyűsége nyilvánul meg számomra az effajta követelőzésben. Mint a gladiátorjátékokon: a néző vért akar, erős effektusokat. Ő egyszerűen nem az a típus, aki kint hordta volna a győzelmeit. S éppen ezért érzésem szerint csendesebb film illett volna Egerszegi szégyenlős, szerény alkatához. Ebben a filmben az Egerszegi ágya fölötti Madách-idézet is fals kicsit.

A versenyeket

az egykorú sportközvetítések beépítésével elevenítik föl, s ezek a film legfelemelőbb, látványukat tekintve is legmozgalmasabb és legjobban kivitelezett részei. Egerszegi edzőjének, Kiss Lászlónak a szavai mellett Széchy Tamásnak, a magyar úszósport "szent szörnyetegének" mondatai voltak számomra a legfontosabbak, melyekkel Egerszegi úszástechnikáját elemezte. Ekkor esett ugyanis szó a "szakmáról", amiben felnőtt és naggyá lett Egerszegi Krisztina. Széchy elmondta: Egerszeginek nagyon ritka, úgyszólván ideális a testfelépítése, mert annyira áramvonalas, hogy szinte nem is kell számolnia a közeg, a víz ellenállásával. Ilyen mondatokból kellett volna sokkal több a filmbe.

Egészében véve nézhető, de csak nagyon ritkán izgalmas munka lett az eredmény. Fontos, sporttörténetileg megkerülhetetlen dokumentum született, dokumentumfilmként ellenben kiegyensúlyozatlan munka. Engem személy szerint lenyűgözött Egerszegi háta. Tulajdonképpen ezt szerettem volna látni. A film általánosságban véve gesztusokból, látványból építkezik, nem a beszéd művészete. Egerszegi Krisztina úszónő, azóta üzletasszony és családanya, nem a szavak nagymestere. Egy végeredményben portréfilmnek szánt alkotásnak, amely nem bölcsészről, filozófusról, egyéb szómágusról mesél, ezt figyelembe kellett volna vennie. S többet tudatni velünk a mozdulatokról, a gesztusokról, a monotóniáról, a magányosságról ott az úszómedencében, a dobogó legfelső fokán és a sikertelenség óráiban, s az ünneplő ezerfejű szörny, a közönség körében is. Megmutatni, képletesen szólva, Egerszegi edzésekbe, kudarcokba és sikerekbe, kitartásba belegörnyedt hátát.