Az elmúlt négy esztendőben háromszor veszített hosszabbításban a Fradi a Magyar Kupában: 1999-ben és idén a döntőt, tavaly pedig a negyeddöntőt bukta el a ráadásban a zöld-fehér gárda. Az első két alkalommal Székely Bulcsú csalódottan szállt ki a medencéből - vasárnap viszont megtapasztalhatta, milyen egy kemény túlórázást követően kupát nyerni, elvégre ezúttal a győztes Vasas-Plaket egyik legjobbjaként szelte a hullámokat.

Öröme mindazonáltal nem felhőtlen. Hétfőn a Hotel Héliában nem a sikerből visszamaradt nedveket izzadta ki magából a szaunában, hanem a mérgét adta ki a forróságban ülve. A vasárnap egyenlege ugyanis némiképp felemás: délben mámor a Szőnyi úton, este boldogság a csapatvacsorán, később viszont dühös kárfelmérés, miután a vendéglőben kiderült, a felakasztott kabát zsebéből eltűnt több tízezer forint, míg felesége táskájából a pénz, továbbá az összes irat.

- Még jó, hogy a hitelkártyák megmaradtak, a pénzt viszont szépen kiszedték... Még a cippzárt is gondosan visszahúzták a zseben - füstölög Székely. - Kissé el voltam borulva, persze, felesleges csodálkozni, két hónapja a kocsimat törték fel ugyanitt... Mindegy, mostantól úgy fogok mulatni menni, mint az igazi nagyfiúk: pénz nélkül, aztán lesz, ami lesz.

- Remélem, azért nem siklott ki teljesen az élete...

- Persze hogy nem, csak végre igazán jó kedvem kerekedhetett volna, végre úgy kelhettem volna fel reggel, hogy tegnap Magyar Kupát nyertünk, ehelyett azon rágódom, hogy kezdődhet a rohangászás Bea papírjai után...

- Ez a malőr szinte illik azon kegyetlen sorozat megpróbáltatásaiba, amelynek a kellős közepén tartanak. Meglehet, még szakaszzárásról sem érdemes most beszélni, elvégre szombaton következik a KEK-döntő.

- Attól igazán kemény ez a széria, hogy hihetetlenül magasak az elvárások. Szerintem eddig egyikünk sem játszott olyan klubban, ahol ennyire élesben megy minden. Értem ezalatt azt, hogy például a Fradiban korábban nyertél, aztán jött egy hullámvölgy, elment egy kupa, másnap mégsem születtek kérdések. A Vasasban más a helyzet: amint kikapsz, a kívülállók azonnak neked szegezik, hogy na mi történt, miért nem nyertetek. Ami természetesen jelzi, hogy jó a csapat, mégis, borzasztó nehézzé teszi a mindennapokat. Mindenki ember, mindenkinek lehet rossz periódusa, ahogy az megtörtént korábban velünk is, és ahogy jelenleg a Honvéd is belekeveredett valami hasonlóba.

- Önöknél az idei év első öt-hat hete tűnt igazán szörnyűnek - aztán a Kőér utcában nyertek a Domino ellen, s attól fogva szenzációsak: tíz meccs, kilenc győzelem, plusz a KEK-finálét érő döntetlen Athénben. Mitől változott meg a gárda?

- Annál mindenki profibb szemlélet? játékos és persze sportember, hogy ne tudná a maga kis duzzogásait, problémáit alárendelni a csapat érdekeinek. Igaz, ha bukjuk a hosszabbítást, akár azt is mondhatnánk, hogy mégsem ez a recept - de talán nem véletlenül született az a mondás, hogy a győztesnek mindig igaza van. Egyébként meg alapvetően az az igazán lényeges, hogy elkaptuk a fonalat. Elkezdtek működni a játékelemek, már nem igazán az egyén számított, legfeljebb annyiban, amennyiben a csapatnak volt hasznos. Azaz a jó teljesítmények a csapat szintjén összegződtek.

- Mint vasárnap, amikor a kilenc gól négyszer kettő plusz egyes elosztásban oszlott meg az együttesen belül.

- Pontosan. Épp azért más most, mint az év elején, mert mindig van egy-két-három játékos, aki az átlagosnál többet hoz - és mindig más. Vannak olyan csapatok, amelyekben mindig ugyanannak a háromnak kellene jól játszania, és ha ők megoldották a magukét, akkor a meccs is meg van oldva. Nálunk mostanság nem lehet tudni, aznap ki lesz a jó - mégis tudod, biztos, hogy lesz egy-két-három ember. A Fradi elleni döntőn épp az adott önbizalmat és tartást a csapatnak, hogy valahol éreztük a magabiztosságot. Én legalábbis így voltam vele. Nem azt mondom, hogy tutira vettem a győzelmet, ám látszott, nincs pánik, nincs fejetlen kapkodás. Őszintén szólva hasonlóban klubszinten még nem volt részem. Amikor a Fradival megnyertük a bajnokságot a BVSC-vel szemben, végig az munkált, hogy csináljuk meg lendületből, miközben szinte már a lefújáskor tudtuk, ez másképp is történhetett volna. Itt nem, legbelül végig éreztem a tudatosságot, a stabilitást - reméljük, ez nem fog nagyon változni az idényből hátralévő hetekben.

- Edzőjük, Somossy József a Vuliagmeni kiverését követően arról beszélt, hogy iszonyú nehéz volt elérni, de végre sikerült: a klasszisok mindegyike beállt a sorba.

- Így van, jóllehet továbbra se feledjük: emberek vagyunk, nem elképzelhetetlen, hogy akadnak surlódások, hogy lesznek még hullámvölgyek. A fonál elkapása nem azt jelenti, hogy mostantól három évig nem lesz rossz meccsünk. Viszont tény, mindenki elhelyezte magát, belátta, az a jó, ha azt csinálja, ami az adott mérkőzésen jut neki, akár főszerepről, akár mellékszerepről van szó. Mert jobb nyerni és nem főszerepet vállalni, mint lőni négyet, és azt nézni, hogyan ünnepel az ellenfél. Mindez tán azt is magával hozta, hogy február közepe óta a labdák többnyire befelé pattannak a kapufáról.

- Edzőjének akadt még egy megállapítása a döntőt követően: iszonyú nehéz alkalmazkodniuk a játékvezetői stílusokhoz, amelyek teljesen eltérnek külföldön és itthon. Athénben vért kell izzadni, míg kapnak egy emberelőnyt, itthon valósággal szórják a fórokat - miközben az akciógól kezdi elveszíteni jelentőségét. Hogy fest ez a medencében lévők szemszögéből?

- Nem új keletű probléma. Hosszú évek óta mondják, jó volna, ha a hazai bírók alkalmazkodnának a külföldiek stílusához. Ám minden éremnek két oldala van: válogatottként mondhatom, előfordul, hogy egy hónapon belül rendeznek két világversenyt, és azokon gyökeresen ellentétes a bírói felfogás. Ráadásul a nemzetközi elvárásokon is évről évre változtatnak, azaz borzasztó nehéz igazodni hozzájuk. És azt se felejtsük el, hogy amilyen kiélezettek a hazai rangadók, azokon komoly feszültséget jelent a bíráskodás, vagyis akárcsak a játékosoktól, a játékvezetőktől sem várható el, hogy ne hibázzanak.

- Végezetül egy kérdés: mit várhatunk a Mladost ellen?