"Korábban nagyon sokszor hallottam a tévében… Anyukám mindig is azt mondta, bárcsak úgy hallanám, hogy közben ti is ott álltok a dobogón. Azaz örült neki, hogy így történt. Rólam nem is beszélve” - válaszolta a sikeres Világliga után vele és a magyar himnusszal kapcsolatos felvetésre Gergely István, ez a dunaszerdahelyi születésű szimpatikus fiatalember, akinek végre magyar útlevél lapul a zsebében, akinek állampolgársági kérelme, ha nem is gyorsan, de megnyugtatóan zárult, akinek nem sok közös meccsel a háta mögött, de bizalmat szavazott a mester. Nem véletlenül tette, mint ahogy a Domino sem véletlenül szerződtette.
Aki nem hitt a szavaknak, aki nem látta még őt védeni, aki kételkedett benne, az a magyar bajnokságban személyesen is megtapasztalhatta vitán felül álló képességeit.

Hosszú kezeivel szó szerint betakarja a kaput, voltaképpen nincs olyan pont, ahová ne érne oda egy pillanat alatt, remek reflex és hideg fej jellemzi. S azok az indítások… Míg olimpiai bajnok kapustársának, a zseniális Szécsi Zoltánnak a centerek elől történő labdaellopás, azaz a villámgyors "kifutás” az egyik specialitása, addig ő egy másik műfajban, a hoszszú, mértani pontosságú passzokban, az indításokban utánozhatatlan. Rendkívül motivált, óriási bizonyítási vágy dolgozik benne, feltett szándéka, hogy csúcsra jut a magyar válogatottal. Szlovák társaival erre kevés esélye volt, ám ezúttal olyan játékosok között szerepelhet, akikkel mindig is szeretett volna. Az a legszebb, hogy abszolút nem lóg ki közülük.