- Megkönnyebbült egy kicsit?

- Hát nem mondom, jókor jött ez a győzelem.

- Kiböjtölte. Annyit nyert már párosban, és annyira kitartóan próbálkozott egyesben.

- Máshogy nem lehet, csak kitartással.

Ezüstálom

- Bízott az aranyéremben?

- Nem nagyon mertem hinni, hogy sikerülhet. Egy éremmel már boldog lettem volna. Érdekes, hogy még Dunavarsányban álmondtam a versenyről. Azt álmodtam, hogy ezüstérmes vagyok. Elmondhatatlanul boldog voltam, nagyon rossz volt felébredni.

- Közvetlenül a verseny előtt mire számított?

Gyermekként de már a dobogón

- A körülmények miatt nem tudtam reálisan felmérni, hogy mire lehet esélyem.

- A többszöri halasztás és a viharos idő milyen hatással volt önre?

- Amikor először mentem ki a pályára, jobban izgultam, mint általában. Másodszorra már csak annyira, mint szoktam. Aztán amikor harmadszorra próbálkoztam, amikor már valóban volt verseny, sokkal kevésbé stresszeltem, mint bármikor máskor. Úgy gondoltam, hogy úgyis túl kell lennem rajta, tudtam, hogy addig úgysem mehetek haza, amíg le nem tudom a futamot. Azzal is tisztában voltam, hogy ugyanúgy fog fájni, mint máskor, már nem is igazán volt olimpiai hangulatom.

- Mit gondol, hogyan alakult volna a döntő, ha nincs csúszás, ha nincs viharos szél?

- Hát ezt nem tudhatom. Én könnyebb vagyok, mint a többiek, tehát engem a szembeszél jobban hátráltat. A többiekbe viszont, akik nagyobbak nálam, jobban belekap. Tehát minden alkatnak megvan a maga hátránya.

Csúcsforma

- Azt mondják, hogy nagyon jó formában volt az olimpia előtt.

- Tényleg nagyon jó időket mentem. Dunavarsányban pályacsúcsot eveztem, és az egyik szolnoki válogatón is olyan jól mentem, hogy sokak szerint az is pályacsúcs.

- Akkor reménykedhetett.

- Nem olyan egyszerű ez. Egy verseny sohasem abból áll, hogy az ember hozza azt, amit az edzésen tud. Mindig a pillanatnyi forma és főként a pillanatnyi idegállapot dönt. Én már sok versenyt elidegeskedtem.

- A mostani döntő milyen volt belülről?

- Csak egyszer néztem ki oldalra. Az elején láttam, hogy néhányan elmentek mellettem, de nem tudtam pontosan, hogy kik. Nem akartam kockáztatni, ezért nem forgolódtam, de azt éreztem, hogy nem jelentős a hátrányom. Azt sejtettem, hogy a többiek eszméltetlenül kievezték magukat, hiszen képtelenség így robbantani ötszáz méteren.

- Mikor érezte, hogy megvan a győzelem?

- Csak a célban, ugyanis akkor mertem kinézni. Szép lett volna, ha a cél előtt tíz méterrel elkezdek forgolódni és beborulok.

- A célba érkezéskor mire gondolt?

- Ahogy említettem korábban, sajnos a körülmények miatt egyáltalán nem éreztem azt, hogy olimpián vagyok, így akkor sem volt euforikus hangulatom, amikor beérkeztem a célba. Akkor kezdtem igazán átérezni, hogy mi történt velem, amikor már a parton odajöttek hozzám a többiek. Az ő féktelen örömük ébresztett rá, hogy olimpiát nyertem. De a szervezők rögtön el is cibáltak a srácoktól, mert doppingvizsgálatra kellett mennem. Elég mulatságos volt, hogy az ausztrál hölgynek, aki a célba érkezés után kísérgetett, azt ajánlotta a magyar tolmácsnő, hogy ha másképp nem tud jönni utánam, szálljon be a hajómba. Mondtam, hogy ettől talán tekintsünk el.

A dobogón

- A győzelem estéjén el tudott aludni?

- A többiekkel még bementünk Sydneybe a záróünnepélyre, és nagyon későn értünk vissza a szállásra, úgy három felé feküdtünk le. Nehezen nyomott el az álom. De még nem igazán fogtam fel, hogy nyertem. Ezt nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra tudomásul venni. Atlantából sem csak annyira emlékszem, hogy beértem a célba, ez annál sokkal összetettebb érzés. Egy olimpiai győzelemben benne van az is, hogy az embereknek örömöt szerzek. Ezalatt a pár nap alatt, amit itthon töltöttem, nagyon sokan ismertek fel, dudáltak az autóból, gratuláltak, láhatóan nagyon örültek a sikernek. És ez nagyon jó érzés. Aztán az is hozzátartozik az olimpiai bajnoki címhez, hogy mindenfelé hívják az embert. Fogadásra, a Parlamentbe. Talán majd később letisztul bennem ez az arany is.

- Pedig ez különleges győzelem lehetett, hiszen talán még sohasem sírt a dobogó tetején.

- Nagyon meghatódtam.

- Azért, mert egyesben nyert, amelyben ez az első győzelme?

- Nincs értelme összehasonlítani az egyes és a páros sikereket. Mindkettő más, de egyik sem jobb, mint a másik. Meghatódtam, de volt egy kis bökkenő. Nagyon szép volt a dogogó, de műanyagból készült, olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas flakonon álltam volna. Féltem, hogy behorpad alattam. És volt még valami, ami bántott egy kicsit. Rengeteg magyar jött ki szurkolni nekünk, öt órán keresztül vártak, de aztán sokuknak el kellett menniük, mert indult vissza a buszuk. Így a 22 500-as telt ház háromnegyed kettőre leapadt kétezresre. És persze őket is sajnáltam, hogy annyit vártak, aztán csak nem láthatták, ahogy három aranyat nyerünk.

Elégtétel

- Az imént említette, hogy még nem igazán fogta fel a győzelmét. De azért arra volt már ideje, hogy átgondolja, min is ment keresztül az elmúlt években. Hogy már olimpiai bajnokként hányszor próbálkozott egyesben, 1997-ben, 1998-ban és tavaly is, és nem nyilvánult meg a tudása eredményekben.

- Erre már gondoltam, és van bennem elégtétel. Sokan bántottak, hogy miért erőltetem az egyest. Olyanokat írtak rólam, hogy minek erőlködöm, amikor csak felejthető eredményeket tudok produkálni. Persze értem én, hogy mindenki jó eredményre áhítozik, de én is sikerre vágytam, nem szándékosan maradtam alul a világversenyeken egyesben.

Még az indiánkenus évekből.Kolonics Gyuri balról a második

- Mi vitte előre akkor?

- Egyrészt az, hogy imádom csinálni. Igaz, hogy tíz edzésből kilencet végigszenvedek, télen pedig tízből tízet, de amikor már túl vagyok mindenen, szeretem. De nálam a kenu nemcsak az edzésekből és a versenyekből áll, hanem az életvitelből is. Abból, hogy rendszeresen mozgok, hogy természetben vagyok, hogy jól érzem magam a többiekkel Csepelen. Azt is szeretem, hogy mérhető, amit csinálok. Ha jó időt megyek edzésen, jó a kedvem egész nap, igaz, ez fordítva is így van. De mégiscsak jó, hogy mérhető a teljesítményem, nem szubjektív, amit csinálok. Persze szerencsém van, mert vannak még olyanok, akik ugyanazt megteszik a sikerért, amit én, mégsem tudnak felmutatni jó eredményeket.

Elhivatottság

- Gondolt arra, hogy mi lesz, ha rosszul szerepel?

- Persze. Még a döntők előtt éppen arról beszélgettünk Bártfai Krisztiánnal, hogy legalább a dobogós helyezés összejöhetne, mert iszonyatos érzés a hazaérkezésnél a hátsó ajtón kisurrani. Volt már részem benne.

- De a rengeteg munkának előbb-utóbb megvan az eredménye, nem?

- Hinni kell, hogy igen, de ha belegondolunk, hogy mennyien próbálkoztak Sydneyben is, és csak milyen keveseknek sikerül. Rólam már sokszor leírták, hogy milyen elhivatott és kitartó vagyok. Ami szépen hangzik, és persze valamennyire igaz is, hiszen tényleg keményen edzek. De egyrészt másra is igaz, másrészt ezek a jelzők többnyire akkor kerülnek elő, amikor van siker. Pedig az ember akkor is őrülten dolgozik, amikor nem győz. Itt van például a cseh Martin Doktor esete. Atlantában két aranyat is nyert egyesben, és biztos vagyok benne, hogy most is rengeteget edzett, de nem jött ki neki a lépés, kétszer nyolcadik lett. Ő most is elhivatott, de kit érdekel egy nyolcadik helyezés.

- Azzal, hogy a páros után egyesben is nyert, sporttörténelmet írt. Ez még egyetlen magyar kenusnak sem sikerült.

- Ez is jó érzés. De még csak szoktatom magam a tudathoz. Egyébként volt valaki, aki biztos volt a győzelmemben. Az edzőm, Ludasi Róbert felesége megálmodta, hogy nyerek. 1999 novemberében vagy decemberében történt, és leírta egy papírra. Akkor nem árulta el, csak utána. Remélem, még sok szépet álmodik.

Kihívás

- A következő hetekben mit fog csinálni?

- Lejárogatok Csepelre focizni a srácokkal. Közülük néhányan úgy két-három hét múlva, elkezdenek majd rendszeresen futni és fürdőbe járni, valószínűleg velük tartok majd. Aztán november környékén erőteljesebb edzésbe fogok, de csak azért, hogy a karácsonyi szünet után januárban ne fájjon nagyon az újrakezdés.

- És mit tervez a következő évekre?

- Ez már nehezebb kérdés. Az biztos, hogy ezzel a győzelemmel lekerült rólam az a teher, hogy egyesben is le kell tennem valamit az asztalra. Valószínűleg ott fogok próbálkozni, ahol több esélyt látok a sikerre. Az persze más kérdés, hogy mindig az a kihívás, ami hiányzik az ember életéből. Ennek fényében engem most a páros izgathatna, de tudomásul kell venni, hogy most egy olimpiai bajnok páros aspirál az ötszáz méterre.

- A kettő nem összeegyeztethető?

- Érdekes, de huszonnyolc évesen kellett rájönnöm, hogy másként kell egy egyes és egy páros ötszáz métert leevezni. Ha egy világbajnokságon párost is mentem, az egyes után úgy éreztem, hogy maradt még bennem erő. Nem tudom, miként alakul a jövő, de azért dolgozik bennem a kisördög, hogy jó lenne még egy világbajnokságot is nyerni egyesben.

Fischer

- Van még elég ereje?

- A számok azt mutatják, hogy feljövőben vagyok, hiszen az 1992-es olimpián volt egy hetedik és egy ötödik helyezésem. 1996-ban először harmadik lettem, aztán első. Idén, ugye, ismét első. Remélem, folytatódik ez a sorozat. Ha pedig nem a számok nyelvén beszélek, akkor is úgy érzem, hogy még van bennem elég energia.

- Pedig már 1993 óta van a világ élvonalában.

- A német Birgit Fischer, aki most Sydneyben a hetedik olimpiai bajnoki címét szerezte meg, már 1980 óta ott van. Húsz éve nyert először olimpiát. Ő aztán igazán kitartó. Gyereket szült, akit felnevelt, a kajakos társai sorra hagyják abba mellőle, de ő még mindig csinálja.

- Csak nem ilyen babérokra tör?

- Nem, nem azért mondtam. Mindig, mindent felül lehet múlni - talán Fischer a kevés kivételek egyike. Csak azért tettem róla említést, mert ő aztán tényleg sporttörténelem. Hogy nekem mennyi jut még? Nem tudom, de az tényleg egy kicsit megnyugtat, hogy már egyesben is nyertem olimpiát. Igaz, kimondani még nagyon furcsa.

Kolonics György Sydneyben sporttörténelmet irt

Az első győzelem

- Nem emlékszem arra, hogy mikor nyertem meg a legelső versenyemet, de arra igen, hogy mikor szereztem az első országos bajnoki címemet. Több mint tíz éve volt, 1987-ben. A serdülőbajnokságon győztem egyesben. Sosem felejtem el, azt mondtam a testvéremnek, Erikának, hogy meg kellene jegyeznem ezt a dátumot, mert lehet, hogy ez pályafutásom csúcspontja. Azt is mondtam neki, hogy talán ez életem legnagyobb napja. Erre azt válaszolta a tesóm, hogy ne legyek ilyen biztos ebben, azért még biztos nyerek egy-két versenyt.

Legek.

Szakmailag ki volt a legnagyobb hatással a pályafutására?

"Az edzőm, Ludasi Róbert."

És emberileg?

"Horváth Csaba, akivel világbajnokságot és olimpiát is nyertünk együtt."

Kit tart a legnagyobb sportolónak?

"Egyértelműen az atléta Carl Lewis."

És ki a legnagyobb művész?

"Talán Leonardo da Vinci. Óriási hatással volt a korára, de még a később időkre is. Fantasztikus művész volt, és minden más is."

Mi a legnagyobb sikere?

"A két olimpiai aranyérem. Igaz, a második még nagyon friss. De egyre jobban örülök neki."

Mit tart a legnagyobb kudarcának?

"Az első olimpiai szereplésemet. Barcelonában Pálizs Attilával mentünk párost, de nem jött ki a lépés. Igazából nem is kudarc volt, inkább úgy fogalmaznék, hogy csalódott voltam a szereplésünk miatt. Bár én nagyon sokat tanultam ebből az esetből, Pálizs Attilának ez volt az utolsó szereplése világversenyen."

Mi a legnagyobb erénye?

"Ezt mástól kellene megkérdezni."

És a hibája?

"Ezt is. Bár erre könnyebb válaszolni. De igazából nehéz különbséget tenni erény és hiba között. Hiszen ami nekem erény, például az, hogy az edzések miatt nem megyek el esténként sehova, azt más hibakét fogja fel, hiszen miattam nem tud elmenni ő sem. De talán annyit mondhatok, hogy sem erényem, sem hiában nincs olyan kiugró."