így vagy úgy, változtatni már nem lehet - csak felkészülni, na persze nem a legrosszabbra. Igaz, a legjobbra sem. Jóllehet az előolimpia nyolc aranyérme remek teljesítmény, ne feledjük, a mezőny lyukas volt, és még a győztesek időeredményei sem közelítették meg a Milánóban mérteket (általában öt-tíz másodperc különbség mutatkozott, még a női négyes adta ki magából a legtöbbet a három szekundumnyi elmaradással).

Azaz: bár nem szeretnénk engedni a nyolcból, alighanem kell majd.

Miképp arra sincs garancia, hogy a rendkívül sűrű magyar mezőnyből ugyanazok eveznek majd itt jövőre, mint akik most nyertek. A két egyéni számot leduplázó Kolonics György például kijelentette, számára az 500 páros az elsődleges (Horváth Csabával), azaz egyesben csak az ezret tervezi, a rövidebb távon biztos más áll majd rajthoz, elvégre háromnegyed órán belül lehetetlenség két számban százszázalékot nyújtani egy olimpián.

Az biztos, hogy a háttérrel nem lesz gond, a szövetség már most lefoglalta egy, a pályától három kilométernyire fekvő szálloda teljes szárnyát, ahová még a februári edzőtábor idejére is visszatérnek. A személyzet már most megkedvelte a magyar kompániát, de ami még fontosabb, a tulaj is. Ross Sinclair úr jelentős kedvezményt adott az amúgy igencsak borsos "olimpiai árból" (hetvenezer forint per nap), nem utolsósorban azért, mert igazi sportemberként nagy tisztelője az élversenyzőknek. ő maga úszni szokott a már említett holtágban, az úgynevezett "hídtól hídig" viadal rendszeres résztvevője.

Három kilométernyi tempózás nem lebecsülendő teljesítmény, főként, ha tudjuk, Sinclair úr jócskán elmúlt hetvenéves.

Nemzeti Sport 1999. szeptember 30.