Steinmetz Barnabás (jobbra) tekintete mindent elárul

"Ez férfimunka volt!"

"Ez férfimunka volt!" - szólt az egyik, alighanem leglényegretörőbb gratuláció az olaszok elleni 7-5 után. Merthogy a házigazdák legyűréséhez a pólótudás mellett ezúttal egyformán kellett az acélos izomzat és a rettenthetetlenség. Tetszik, nem tetszik, a képességek közötti különbség aligha jöhetett volna ki ennyire élesen, ha kizárólag a vízilabdára koncentrálnak fiaink. Utóbbi esetben ugyanis könnyen összetörhettek volna, hogy aztán a végén olyan konklúzióra jussanak, mint például "Mi játszani akartunk, de nem hagyták."

Ezúttal mi nem hagytuk magunkat. Miután a nyitómérkőzésen kiderült, hogy az olaszok is a brutalitás határát súroló keménységgel próbálják ellensúlyozni fogyatékosságaikat, a csütörtöki elődöntőre már úgy mentünk be, hogy akkor most megnézzük, ki tud jobban a labdára koncentrálni két pofon között. és ahogy számítani lehetett rá, kiderült: ez is erénye a magyar vízilabdázóknak. Ráadásul a négy között egy játékvezető sem merészkedik túl egy bizonyos határon, amikor a házigazdák esetleges támogatásáról van szó. A spanyol-német bírópáros is hagyta, hadd őröljék egymást a felek.

Az pedig egy percig sem lehetett vitás, ki kerekedik felül ebben az adok-kapokban. A fizikum és (ütés)állóképesség döntött: amikor például az első negyedben Varga Zsolt és Francesco Postiglione nekiállt a víz alatt osztani egymást, aligha volt kétséges, hogy a páros kiállítást követően ki úszik maradandóbb nyomokkal a piros kötelek mögé. Centerünk úgy vonult ki húsz másodpercre, mintha mi sem történt volna, az olasz viszont három irdatlan sallertől megrendülten másodpercekig az sem tudta, merre van a kijárat. Miképp az a kép is hűen illusztrálta erőfölényünket, amely hovatovább a (sportág)történelmi krónikába is bekerülhetne, mondjuk azzal a kommentárral, hogy "Kinizsi Pál kései utóda megvív az olasz betolakodókkal". A felvételen Steinmetz Barna volna látható, aki - Mátyás király legendás erejű, törököket gyepáló hadvezéréhez hasonlóan - egy-egy olaszt tart a hóna alatt. Nem volt utolsó látvány, a semleges szemlélődők is elismeréssel lapogatták bekkünk hátát, aki amúgy méreteivel nem rí ki a mezőnyből, roppantása azonban nem csupán neve miatt idézi a barnamedvéét. Az ominózus esetnél Sottani és Bencivenga próbált hasztalan szabadulni öleléséből egészen addig, amíg Kiss Gergő megérkezett és átvette egyikük őrzését.

Ugyanerre a hazaiak képtelenek voltak. Márpedig a meccs ezen, és a hasonló szituációkon dőlt el: miközben ők - első átlövésüket leszámítva - csak emberelőnyből tudták bepréselni a labdát, addig a második hétre szédületesen felgyorsuló magyar együttes öt akciógóllal ejtette ámulatba a szakembereket (olaszok ellen ennyit, ráadásul ilyeneket lőni - ezt csak kevesen tudják, rajtunk kívül talán senki). Ebből három született lefordulás végén, plusz akadt még egyszer ennyi helyzet. Ugyanez az adatsor ellenfelünknél: nulla plusz nulla. Nem mintha nem fordult volna elő, hogy a félpályán öt olasz haladt három magyarral szemben, csak éppen mire elérték a veszélyzónát, elölragadt csatáraink rendre ledolgozták nem egyszer három-négyméteres hátrányukat! Ugyanez a másik oldalon csak elvétve sikerült Ratko Rudics fokozatosan bedarált pólósainak, ezért a sokat látott mester egyre zavartabban harapdálta az alsó ajkát, ami "évszázados megfigyelések" szerint még e zseniális edzőnél is a teljes tanácstalanság jele.

Szemközt Kemény Dénes higgadtan sétálgathatott (igaz, néhány peches gólnál, avagy kihagyott ziccernél nála is előjött az immár hagyományosnak mondható fejfogás): "Annyit kértem a fiúktól, hogy úgy menjenek a vízbe, mintha egy edzőmérkőzésen volnának. Azaz legyenek higgadtak, ne akarják mindjárt megmutatni az első negyedben, hogy négy-öt góllal jobbak. Meg is valósították az elképzeléseinket, azaz hallatanul okosan játszva, fokozatosan felőrölték az olaszok ellenállását. Ugyan nem jött ki a reális különbség, ami máskor ki szokott jönni, mondjuk a szlovákokkal, vagy a németekkel szemben, de az elődöntőben, a hazai csapat ellen ez nem is várható el."

Már csak azért sem, mert ötezer őrjöngő néző előtt (és ahányan még kintrekedtek!) azért nehéz "edzőmeccs" hangulatban játszani. Kiss Gergőnek nem is sikerült: amikor letépték a fejéről a sapkáját, és ennek ellenére őt állították ki, mérgében kihajította a medencéből a szétszaggatott fejvédőt, amiért cserével partra került. Igaz, meglehetősen visszatetsző volt, hogy a végleges kiállítást Rudics harcolta ki Lüdecke játékvezetőnél, megint más kérdés, hogy a nagy Ratko tudománya ezúttal megállt ennyinél: védekezésben nem is reagált arra, hogy a magyar csapat balkezes szélső nélkül maradt (Kiss Csabát erre a meccsre nem nevezte Kemény). Bár ez döntő momentum lehetett volna, a szétzilálódott talján együttes nem tudott belőle hasznot húzni, ezért a magyar mester az esti vacsoránál annyival intézte el Kiss sapkaügyét, hogy: "Mi történt Gergő, megláttál a lelátón egy varrónőt?"

Az egy nap szünet természetesen nem pusztán arra elég, hogy az ominózus tökfödőt megreparálják, de a gondolatok összeszedésére is kiváló alkalom. Ez fontos, a perthi vb-n ugyanis a szintén a házigazdákkal vívott késő esti elődöntőn szintén hallatlanul intelligens játékkal megszerzett győzelem - utólag bevallottan - némiképp elringatta kapitányt és csapatát egyaránt, nem is tudtak annyira felpörögni másnap a spanyolok ellen. Most jutott idő arra, hogy egy kicsit fürödjenek a részsikerben, majd a hosszúra nyúlt éjszakát követően ismét kezdjék a hangolódást.

Van mire!

A horvátok elleni, szombat esti finálé cseppet sem lesz könnyebb menet, mint az eddigiek. Három okból. Egyrészt arany a tét, ami néhány ezer éve a világ bármely pontján lázba hozza az embereket. Másrészt a horvátok a különválás óta először játszanak Eb-döntőben. Harmadrészt ők a katasztrofális vb-szereplésük miatt (9. hely Perth-ben) nem lehetnek ott az októberi, sydney-i Világkupán, azaz vagy most harcolják ki az olimpiai szereplést (az Európa-bajnok automatikusan kijut), vagy mehetnek selejtezőt játszani jövőre, Hannoverbe (ami afféle "aki bújt, aki nem" alapon zajlik: ha ott elbuksz, a játékokat otthonról nézed).

Arról nem is beszélve, hogy a horvát minimum egy klasszissal jobb az olasz gárdánál. Jóllehet a múlt szombaton egyszer már megvertük 7-6-ra, csak erre nem lehet várat építeni. Arra már inkább, hogy az azóta eltelt héten fokozatosan belelendült válogatottunk, s mostanra megközelítette csúcsformáját. Ha az agyak rendben lesznek, sikerülhet a címvédés.

Akkor pedig fizethetnek a bukmékerek, akik alkalmasint elhűlve tapasztalják, hogy az általuk legbiztosabb befutónak vélt olasz, spanyol és jugoszláv csapat a hátsóbb régiókban küzd, miközben a hatodik-hetedik helyre sorolt, tízszeres pénzzel kínált két együttes az első helyért harcol.

De ez csak nekik meglepetés.

Az 5. helyért: Oroszország-Spanyolország 14-12 (5-3, 4-2, 3-4, 2-3). A 7. helyért: Jugoszlávia-Németország 8-5 (1-1, 2-1, 2-1, 3-2)

Szeptember 11. (szombat). Firenze. Férfiak. A 3. helyért: Olaszország-Görögország 20.15. Döntő: Magyarország-Horvátország 21.30.