- Zorán, egyre jobban beszélsz magyarul ...
- Pedig még egyszer sem vettem a kezembe nyelvkönyvet, interjúknál csak a többiektől tanulok, meg a tévéből. Korábban az interjúknál mindig a baratnőm tolmácsolt nekem. Andrea is szabadkai, mint én, de ő magyar. Budapesten ismertem meg két éve, az Irish Catben.
- Annak idején, amikor Magyarországra szerződtél, úgy tűnt, innen akarsz továbblépni Nyugat-Európába valami komolyabb lehetőség felé.
- Jártam egyszer Franciaországban próbajátékon, ahol az orvosi vizsgálat során kiderült: egy korábbi térdsérülésem miatt nincs esélyem arra, hogy bármelyik csapat leszerződtessen.
Van egy jó mondás felétek: "Ez van, ezt kell szeretni."
- A szüleid Szabadkán laknak?
- Igen, szabadkai bunyevácok.
- Azt hittem, szerb származású vagy.
- Mert a lapok általában ezt írták rólam, de én bunyevác vagyok. Budapest mindenesetre azért is nagyon jó nekem, mert csak 180 km-re van Szabadkától, így havonta legalább egyszer hazaugrom. Vettem egy lakást Budapesten, végleg itt akarok letelepedni.
- A tehetségedet a közönség és a sajtó is rokonszenvvel figyeli. Az egyetlen bírálat, ami veled kapcsolatban felmerül, az, hogy nem tudsz örülni! Gól után semmi örömmámor, sem egy kerítésmászás, sem egy fejenátfordulás ...
- Ez alkati kérdés. Ilyen vagyok. Nagyon racionálisan gondolkodom, az élet minden területén erősen kontrollálom magam. Előbb gondolkodom, aztán cselekszem. Az Anderlecht elleni meccsen is tudtam, hogy a Fradinak nem sok lehetősége lesz a gólszerzésre, ezért azt mondtam magamnak: Zoran, ha sikerül helyzetbe kerülnöd, azt mindenképpen be kell rúgnod.
- Gyakran kapsz rajongói leveleket?
- Igen, és általában a barátnőm válaszolja meg őket. De más műfaj is létezik. Egyszer járt nálam két lány Az Arc című újságtól. Egyikük kérdezett, a másik fényképezett. Később Andrea elment egy újságoshoz, és persze kiderült, hogy ilyen nevű lap nem is létezik. Jól behúztak a csőbe! Aztán egyszer, amikor edzőtáborban voltunk a csapattal, valamelyik újság azt írta, hogy két játékos az Expresszen keresztül nőt rendelt magának, fejenként rögtön kettőt. Az egészből persze egy szó sem volt igaz, de ebből az ügyből még nekem adódtak kellemetlenségeim, ugyanis egy újságírónak azt találtam mondani: nem bírom a kollégáiban, hogy sose járnak utána a tényeknek, mert velem nem kettő, hanem három lány volt.
- A barátnőd mit szólt ezekhez a cikkekhez?
- Nem vette őket komolyan. Azt mondja, felőle jöhetnek a nők, de csak ha tudnak mosni meg vasalni!
- Mesélhetnél pár szót a fotómodell-pályafutásodról is!
- Ne viccelj, az csak egyetlen fotózás volt. A Benetton '95-ös téli katalógusában szerepelek egy képen. Eleinte azt hittem, valaki szórakozik velem, de aztán kiderült, hogy komoly az ügy. Arra pedig nagyon büszke vagyok, hogy Oliver Toscanini készítette a fotót! A Benetton-katalógusokban rég nem a ruha az érdekes, hanem az arcok. Sohasem dolgoznak szép modellekkel - na jó, én voltam az egyetlen kivétel.
- A most következő mondatok elkeserítik majd reménykedő rajongóidat, ha még nem hallották volna a hírt, hogy novemberben fiad született. Hogy hívják?
- Alen a neve. Nem voltam bent a szülésnél, de 20 perccel utána már együtt voltunk hárman, és az valami egészen csodálatos élmény volt. Nem nagyon tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.
- Már két órája itt vagyok, de még nemigen hallottam a hangját.
- Biztosan nem fogod elhinni, hogy máskor egyfolytában sír. Lehet, hogy most csak miattad van ilyen csöndben, átérzi, hogy az apja a Cosmopolitanban szerepel majd.

Oravecz Éva Csilla interjúja, Cosmopolitan, 1998.február