Egyenes adás (kép: Reuters – Srdjan Zivolovic)

Odakinn lovas rendőrök léptetnek bizonytalanul, odabenn a kutyákkal megerősített szolgálat merevedik meg a látványtól, s bár megérkeznek a rohamsisakosok is, további kinnrekedt drukkerek találnak megoldást a bejutásra: a békebeli létesítmény cseréptetős klubházára kapaszkodnak, majd ugrálnak három-négy méteres magasságból a medencepartra.

Szerbeket sehol nem látni. Az egyik hír szerint azért nem, mert hiába kértek beutazóvízumot az előre tudhatóan soviniszta tüntetésbe fajuló meccsre; a másik információ szerint azért nem, mert a horvátok már a kisváros határában megállították őket.

Tíz perc késéssel megkezdődik a mérkőzés, a gyalázkodó rigmusok mind hangosabbak, a tekintetek egyre vészjóslóbbak, már palackok is röpülnek a vízbe. A játékosok, az edzők, a bírók látszólag függetlenítik magukat az eseményektől. A második negyedet követő szünetben egy emberként kapja hátra a fejét az újságírótribün: az immár teljes pánikban verejtékező rendezők a tudósítók közé menekítenek néhány tucatnyi, addig ki tudja, hol bujkáló – egytől egyig akkreditációs kártyát viselő – szerbet. Szemből azonnal kiszúrják a mozgolódást, és jelzőrakétákat lőnek ki az újonnan érkezőkre.

Összepakolok. Lesomfordálok a medence sarkához, ahol az egész magyar csapat is gubbaszt. A kicsi, kedves uszoda most már maga a pokol. Ráadásul a horvátok 7:4-es vezetéséről kiegyenlít az ellenfél, s mivel a rendes játékidő 8:8-cal zárul, hosszabbítás következik. Miközben Benedek Tibor, Kiss Gergely és Steinmetz Barnabás az evakuálási tervről tanácskozik Kemény Dénes kapitánnyal, a fölsorakozott kommandósoktól kevéssé megriadt horvát hordából eltalálják egy üveggel Kratochvillt, a szlovák bírót. A meccset le kellene fújni, de nem szabad: a túlélésre a játék folytatása az egyetlen lehetőség.

A ráadás első félidejében betalál Szapics, a szerbek legjobbja, a horvátokat agyonnyomja az eszelős nézőtéri miliő, már semmi nem sikerül nekik. Fogy az idő, a parton az órát nézve visszaszámolunk, és repülőrajttal sprintelünk a sajtóközpontig. Aki az uszodában marad, közvetlen életveszélyben tapasztalja meg, hogyan fogadják a horvátok a szerbek Európa-bajnoki győzelmét. A másfél hetes sportesemény eredményhirdetés nélkül zárul.

Diktáljuk a háborús tudósítást, még ki-kimerészkedünk a szabad ég alá, de egyszer csak érkezik a hír: aki tud, meneküljön, mert a horvátok megtámadták a sajtópáholyt, vérző fejű emberek esnek le a teraszról. Három kollégámmal egymásra nézünk, és futunk a kocsiig, ahogyan bírunk. Éppen hármasba kapcsolok, amikor ömleni kezd a csőcselék a parkoló felé.

Útközben telefonok a többieknek: „Mindenki megvan?” Varasd felé hajtunk haza, a horvát határőr meglátja a nyakunkban a kranji igazolványt, és kiszakad belőle: „Két ilyen idióta népet...”

Másnap fölhívom Keményt; mondja, szerencsésen megúszták az egészet. Sőt neki még arra is jutott ideje, hogy a zsűriasztalról lekapkodja a bronzérmeket. Aztán bevágták magukat az autókba, és hajnali fél négyre otthon voltak mindannyian.

Megállapodunk, hogy vízilabdáról egy későbbi időpontban beszélgetünk.