Mindhárom versenyszámban magyar győzelem az 1999-es drzonkówi Európa-bajnokságon, majd két hónap múlva újabb három magyar aranyérem a budapesti világbajnokságon. Akinek a nevéhez fűzödik - természetesen a versenyzők és a szakedzők mellett - ez a produkció, Pécsi Gábor, a férfi öttusaválogatott akkori kapitánya. Két éve azt hittük, hogy ez a tarolás - vagyis hogy ugyanazon év mindkét világversenyének minden eredményhirdetésekor álljon magyar a dobogón - megismételhetetlen. Aztán idén, a júniusi szófiai Európa-bajnokságon minden eredményhirdetéskor állt magyar a dobogón, a csapat és a váltó első, Fülep Sándor harmadik lett, majd a júliusi, millfieldi világbajnokságon háromszor csendült fel Himnuszunk. Ezúttal már Pálvölgyi Miklós, a tizenegy éves svájci edzősködésből hazatért és január elseje óta hivatalban lévő szakvezető virányításával jutott fel a csúcsra az összetételében némileg megváltozott férfiválogatottunk.

Más sportágakból vett kifejezéssel élve: Pálvölgyi beállította Pécsi rekordját.

- Nem szomorú azért, mert másnak is sikerült a bravúr? - kérdeztük Pécsi Gábortól, a szövetség technikai igazgatójától. - Pontosabban: nem fáj a szíve, hogy nem az ön irányításával állt össze az újabb aranycsapat?

- A szívem akkor fájt, amikor arra a pozícióra nem találtunk megfelelő embert, amit jelenleg betöltök. Mert mint az elmúlt harminc évben mindig, most is a pálya mellett érzem a legjobban magam. Miki személyében azonban biztosítékot láttam arra, hogy az a szakmai munka, amit az előző olimpiai ciklusban végeztünk, nem szenved törést. Abban csak reménykedtem, hogy a sportágon belüli feszültségek a személyi változással megoldódnak, ám kiderült, hogy ez hiú ábránd volt. A szakmai munka töretlenül folyik tovább, én pedig a felszabadult energiáimat megpróbálom a sportág hazai fejlesztésére fordítani. Ebben segítségemre van, hogy a nemzetközi szövetség technikai bizottságának tagjaként szerepem van a sportág fejlődési irányvonalának kidolgozásában, és ezt rugalmasan át tudjuk ültetni a hazai viszonyokba. Másik fontos feladatom a hazai szakosztályok életben tartása és újak beindítása. De azért a pálya szélét sem hagytam el, ma is ott vagyok a versenyeken és az edzéseken, ha nem is olyan rendszerességgel, mint előző tisztségem idején.

- Várakozással vette át a stafétabotot? - hangzott a kérdés Pálvölgyi Miklóshoz.

- Ez volt az általános reményem, ami a magyar öttusa sikereiből, hagyományaiból adódott. Bevallom, ez az első időszakban megingott, és a versenyzőket sújtó sérülések és betegségek miatt elvesztettem optimizmusomat. Szerencsére, nem tartott sokáig ez az időszak, a versenyeken nyújtott teljesítményükkel a fiúk visszahozták a lelki békémet. Persze, az évközi jó eredmények ellenére sem gondolhattam, hogy a világversenyeken tarolni fogunk. Különösen azért nem, mert a sportág három meghatározó alakja, Martinek János, Hanzély Ákos és Madaras Ádám abbahagyta a versenyzést, és távozásukkal némi garancia is távozott, hogy állandóan jó eredményeink lesznek.

- Tény, hogy három nagy név befejezte a pályafutását, de azért maradt rutinos versenyző, például Balogh Gábor és Sárfalvi Péter.

- Valóban, de ez csak két ember. A magyar öttusa erősségét pedig mindig az jelentette, hogy négy-öt versenyző, bármilyen összeállításban, rendre esélyesként indult a viadalokon. Az már a versenyeken rajzolódott ki, hogy most is számíthatok öt fiúra, hiszen Balogh és Sárfalvi mellé odaért Horváth Viktor, Fülep Sándor és Kállai Ákos is. Vagyis most is vannak aduk, amelyeket bárhogy keverhetek, feltehetően mindig nyerő lapok lesznek. Ilyen versenyzőkkel egy csapatversenyt biztos hogy meg tudunk nyerni, és a másikban is harcban lehetünk az első helyért. A szófiai Európa-bajnokságot is nagy fölénnyel nyertük, a világbajnokságon pedig már a futás előtt "zsákban volt" az arany.

- Első kapitányi évében feljutott a csúcsra. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de innen már csak lefelé vezethet az út. Vagy mégsem ez a maximum?

- Most mondhatnám azt, hogy az egyéni érmek közül az Eb-n és a vébén is hagytunk másoknak is, tehát még tudunk javulni. De komolyra fordítva a szót, szerintem az ismétlés is fokozás. Ha újból el tudjuk érni ezt az eredményt, az is fejlődésnek nevezhető.

- Lehet, hogy még korai a kérdés, de a sok jó versenyző közül jövőre hogyan, milyen elvek alapján fog válogatni? Az egy év tapasztalatai alapján kíván-e valamiben változtatni?

- A válogatás függ a nemzetközi versenynaptártól. Az idén igencsak megnehezítette a dolgomat, hogy későn állt össze a menetrend, és az is hiányos volt. Évek óta megszokott versenyek maradtak el, többen lemondták a rendezést, szinte lehetetlen volt tervezni. Könnyebbséget jelent, hogy a hírek szerint jövőre ilyen helyzet nem áll elő, mert rendezőként újra bekapcsolódnak a vérkeringésbe az oroszok és az olaszok is. Vagyis versenyeztetésről még valóban korai beszélni, ám az biztos, hogy az új idényben már senki sem fog előnyt élvezni, mint az idén. Az elért eredményeket anyagilag és erkölcsileg mindig elismerik, nem szükséges másként is honorálni a múltat. Egyébként is, a világversenyeken sem kap senki tíz méter előnyt azért, mert mondjuk ő volt az olimpiai vagy világbajnok. Az érmekért újból és újból meg kell szenvedni. Nem is ártana, ha a most sikert sikerre halmozó versenyzőket jövőre elkezdené valaki "csipkedni". Mondjuk, Kovács Gergely, akinek nem a legszerencsésebben alakult az idénye, vagy a junior-világbajnokságon szerepeltek közül rukkolna elő valaki remek teljesítménnyel. Szerintem ugyanis senkinek sem tesz jót az állóvíz. Szóval, október vége, november eleje körül elkészítem a programot, amelyben már az edzőtáborok és a versenyeztetés is benne lesz. Mint említettem, a több verseny miatt jövőre szélesebb körből lehet majd válogatni. Hogy miben fogok változtatni? A részletesebb felkészülési tervben elvárom azt, hogy az egyesületek aprólékosabban, folyamatosabban számoljanak be az elvégzett feladatokról, és aktívabban kapcsolódjanak be a közös munkába.

- A sportág reflektorfényben lévő része, vagyis a versenyzők és az eredményesség után lássuk a hátteret! A technikai igazgató milyennek látja a sikerekhez szükséges bázist?

- Elfogadható szakmai igényekre anyagi okok miatt már régóta nem kellett nemet mondanunk - veszi át a szót Pécsi Gábor. - Ha ezeket a feltételeket továbbra is elő tudjuk teremteni, és abból a szakmai igényességből, ami a magyar öttusát mindig is jellemezte, nem adunk lejjebb, akkor a sportág eredményes működése biztosítottnak látszik. Hangsúlyozom ugyanakkor, hogy a szakmai igényességet fontosabbnak tartom, mint az anyagi körülményeket. Ha nem így lenne, akkor jó néhány ország, amely sokkal jobb körülmények között működteti az öttusát, előttünk járna, és nem mondhatnánk el magunkról, hogy ebben a sportágban mi vagyunk a listavezetők. Véleményem szerint kicsit rosszabb körülmények között is lehet jó eredményt elérni, ha jó hangulatban, egymást segítve végzi mindenki a maga feladatát. Az öttusában ugyanis a siker és a kudarc mindig közös. Mizsér Jenő mesteredzőtől megtanultuk: ebben a sportágban senki sem jelentheti ki magáról, hogy ő a bajnok edzője.

- A volt kapitány szavaiból kiderült, hogy ma is szívesen állna gyakrabban a versenyzők mellett, mint ahogy izgul is értük minden viadalon. De az új kapitány elégedett-e a hazai viszonyokkal? Nem nyomasztja, hogy itt mindenki sokkal többet vár, mint Svájcban?

- A Svájcban elért eredményeim itt értéktelenek, pedig ott óriási siker volt egy vébé-ezüstérem. De ne higgye, hogy el voltam keseredve, mert tudtam, hogy ott más az értékrend. És nem is azért jöttem haza, mert jönnöm kellett, hiszen "életfogytig" tartó szerződésem volt. Azért jöttem, mert hívott egy közeg, amelyik fontos volt a számomra. Svájci edzőként is naprakész voltam a magyar öttusából, hiszen kéthetente találkoztunk valamilyen versenyen vagy edzőtáborban, sokat beszélgettünk az itthoni dolgokról. A hívó szó után nem kértem gondolkodási időt, jöttem. És nem bántam meg, hogy így tettem.

Füredi Marianne, Nemzeti Sport 2001.08.10.