Az sem kizárható, hogy akad Magyarországon olyan, amúgy a sportot szerető és ismerő ember, aki talán még nem is hallott arról, hogy váltás történt az öttusázóknál, a férfi szövetségi kapitányi poszton. Igaz, nem volt botrány, nem estek egymásnak az érdekeltek, aki távozott, nem kiabált kígyót-békát az utódjára, és a kinevezett sem jelentette ki, hogy mostantól új korszakot kell kezdenünk. A Pécsi Gábor, Pálvölgyi Miklós csere jól előkészített, magyar viszonyok között szinte példátlan akció volt. Már tavaly tavasszal felvette a Magyar Öttusaszövetség vezetősége a kapcsolatot az akkor még svájci kapitányként dolgozó, ötvenhat éves Pálvölgyi Miklóssal. Persze, nem elcsábítva őt, csak azok után, hogy köztudomásúvá vált, hogy az olimpiát követően több mint egy évtized múltán hazaköltözik az alpesi országból. A munkát január elsején kezdte meg, amikor aláírt szerződése még nem is volt, hiszen az elnökség csak 10-én ült össze először a 2001. eszendőben. Akkor minden gond nélkül el is fogadták a kinevezését, és ezzel a hivatalos része le is zárult az "ügyének". Persze azon senki sem csodálkozott, hogy a lehető legtermészetesebb módon ment át az ő jelölése. De miért is akadékoskodott volna bárki, hiszen Pálvölgyi Miklós ugyan tizenegy évet dolgozott külföldön, de mégsem szakadt el a hazai öttusaélettől. Az ő érkezésének köszönhetően ma már "csak" szakmai igazgató Pécsi Gábor azzal is indokolta utódja kinevezését, hogy itthon nincs igazán sok szakember, és arra a kevésre pedig nagyon számítanak a klubok, ezért őket nem akarta kiszakítani a helyükről.

Pálvölgyi Miklós a nemzetközi versenyeken találkozott a magyarokkal, amikor csak tehette, ide hozta a svájciakat edzőtáborozni, kapcsolattal napi szintű volt a sportág hazai vezetőivel, versenyzőivel. A mostani edzőkkel, szakemberekkel még együtt sportolt a hatvanas években. Nyert ifjúsági bajnokságokat, 1965-ben a junior-világbajnokságon a győztes magyar csapat tagja volt, és egyéniben is felállhatott a dobogóra, bronzérmet szerzett. Pályfutása befejeztével edző lett a KSI-ben, és a mostani válogatottak között is akad olyan, akit még abból a korszakából ismer. Például a huszonöt éves Kovács Gergő is ott kezdte pályafutását, igaz, neki éppen nem volt edzője a mostani kapitány.

Hiába is volt sokáig távol, szívében mindig magyar maradt. Egyszer Ausztráliában szólította meg valaki ismeretlenül, akinek svájci melegítője ellenére is feltűntek magyar vonásai. Nagyon jól érezte magát a bankok országában, de már vágyott haza. Talán azért is, mert a családja nem költözött vele. Szerettei itthon maradtak, s bár "Magamnak való vagyok" szavakkal jellemzi önmagát, azért ahogy módja volt, megtette a Zürich melletti lakhelyétől az itthoni lákásáig tartó 1050 kilométeres utat. Egyéni csúcsa kilenc óra húsz perc volt, de a negatív rekordot is jól megjegyezte, ami egyszer 18 órányira sikeredett a török vendégmunkások hazatérő inváziója miatt.

Talán, ha itthon korábban kapott volna lehetőséget, akkor nem kerül sor erre a külföldi évtizedre, és ettől nem is állt nagyon távol. Amikor az 1976-os montreali olimpia után felmerült Balczó András neve a kapitányi tisztségért, a háromszoros olimpiai, tízszeres világbajnok őt vette volna maga mellé edzőként. Végül Török Ferenc lett a befutó, így akkor Pálvölgyi válogatott melletti munkájának lehetősége is elszállt. Balczótól azonban nem szakadt el, nem messze laknak egymástól. Pálvölgyi időnként megáll az általa a világ valaha volt legnagyobb sportolójaként számon tarott régi versenyzőtárs háza előtt, és jókat beszélgetnek egymással. Nem akarja visszatéríteni az öttusába, tiszteletben tartja azt az elhatározását, hogy életének a sporthoz szervesen kötődő szakasza lezárult.

Annak idején tehát maradt a KSI-ben, és nevelte a fiatalokat. A nyolcvanas évek végéig tartott ez a korszaka, amikor hírét vette, hogy a helvétek szövetségi kapitányt keresnek. Jelentekezett is a pályázatra, és az öt jelölt közül rá esett a választás. "Jól menedzseltem magam" - emlékszik vissza. Amikor elkezdte a munkát Svájcban, még profik voltak a körülmények, és volt két kiváló versenyzője is, Andi Jung és Peter Steinmann. Utóbbi igazi jó tanuló volt, mert 1991-ben második lett a világbajnokságon, éppen mestere egykori KSI-s tanítványát, Madaras Ádámot előzte meg lovaglásban egyetlen verőhiba különbséggel. Akkor boldog is volt, meg egy kicsit szomorú isÉ

Szerinte akkor Ádámot jobban kellett volna menedzselni, mert még ennél is többre vihette volna. Mint ahogy svájci versenyzői is, de náluk egyre kevesebbet áldoztak erre a költséges sportágra. Pedig tehetségek ott is akadtak, de mivel már évek óta csak munka mellett öttusázhatnak, nincs esélyük visszakerülni az élvonalba. Talán ez is közrejátszott hazatérésében. "Még a vérnyomásom is jobb itthon" - mondja erről, márpedig Svájcban köztudottan nyugodtabb a légkörÉ

Decemberben tért végleg viszsza, és újabb külföldi munkavállalásra még csak nem is gondol. Inkább újra ismerkedik hazájával, most éppen a Mártírok útja új nevét, a Margit körutat tanulja. Az Andrássy úttal nincs ilyen gondja, mert azt világ életében így hívták a családjában.

Magyar kapitányként elsősorban a sportágban tapasztalható változások foglalkoztatják. Aki jobban alkalmazkodik az új, egynapos lebonyolítási rendhez, aki jobban tud gazdálkodni az egy tusára jutó idővel, csak az lehet eredményes. Tisztában van azzal is, hogy ebben a sikersportágban a mérce továbbra is magas, mert mindenki aranyakat vár az öttusázóktól.

Gadácsi János, A Színes Sport 2001.01.30