A tavalyi járőrbajnokságon az elsőségért járó oklevelet, amelyért húsz kilométert kellett teljes menetfelszerelésben teljesítenie a csapatnak, vagy éppen a Bolyai-vívóversenyen nyert aranyérmet. Az utóbbi győzelemben persze nincs semmi meglepő, hiszen a búcsúzó öttusázó mindig is jó barátságban volt a pásttal. Az előbbiért viszont igencsak meg kellett szenvednie, a kézigránátdobás, a lajhármászás, az evezés, a fegyver össze- és szétszerelés vagy a gázálarcos futás ugyanis nem tartozik az öttusa hagyományos számai közé.

Azért a tusákat sem hanyagolhatja el teljesen, elvégre május végén a svájci katonai világbajnokságon újra számítanak rá. Emiatt - no és a kondiban tartás végett - naponta jár futni, míg a katonai főiskola vívóklubjába hetente egyszer jut el. Az úszás sem okoz számára gondot, a lovaglást pedig csak annyival intézi el: nem neki, a lónak kell majd jó formában lennie.

S hogy mi a helyzet a lövészettel? Nos, fegyver nélkül nehéz lenne gyakorolnia, márpedig újabban Partics Katalin használja Martinek pisztolyát. A honvédos versenyzőnő akkor kérte kölcsön a fegyvert, amikor a sajátja tönkrement, s mivel a "pótlék" hamar bevált - mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy legutóbb 191 kört ért el vele -, érthetően nehéz szívvel válna meg tőle.

Azért nem kell félteni Martinek Jánost, hogy a túl sok szabadidő miatt netán unatkozna. Ott van példul az első osztályos Patrícia, aki időnként teljes állásban foglalkoztatja. A gondos apa gyakran megy a lányáért az iskolába, hétvégén a házi feladatok megoldását felügyeli felváltva a feleségével - szerencsére Patrícia jó tanuló, így nincs sok gond vele -, és időnként, ha kell, a tetőre is felmászik. Amikor mondjuk a lányka a gumilabdát - a szél segítségével - fölrúgja a kétszintes iskola tetejére.

Persze ezenkívül is rendkívül feszes a beosztása. A Magyar Honvédség Kulturális és Média Igazgatóság Központi Sportkiképző Bázisának igazgatóhelyettese egyik továbbképzésről a másikra jár - legközelebb közelharc-tanfolyam vár rá -, Pécsett levelezőn végzi a testnevelés kiegészítő szakot, és emellett eleget tesz a különböző felkéréseknek is. A hétvégén például a Honvéd-Steffl öttusaversenyen versenybíróként tevékenykedik, míg a közeljövőben élménybeszámolót tartani utazik Brnóba.

Szöul olimpiai bajnokára ugyanis még mindig kíváncsi a közönség. Martinek pedig boldogan idézi fel a csodálatos emlékeket, amelyek olyan frissen élnek az emlékezetében, mintha csak ma élte volna át őket.

"A záró futás az olimpiai parkban, a faluhoz közel zajlott, így a többi magyar sportoló is ki tudott jönni szurkolni nekünk. A kenus Szabó Attilával és a kajakos Hódosi Sándorral egy házikóban laktunk, és sosem felejtem el, hogy ötszáz méter után, amikor a második helyen álltam, azt kiabálták be biztatásként: «Gyerünk, szomszéd, megeszed!». Erre én természetesen beleerősítettem."

És nyert. Huszonhárom évesen, meglepetésre. S mivel a Mizsér, Fábián, Martinek összeállítású csapat is a dobogó tetején végzett, kétszeres olimpiai aranyérmesként óriási megbecsülés fogadta itthon. Ennél már csak akkor lopta be magát jobban a szurkolók szívébe, amikor nyolc évre rá, az 1996-os atlantai olimpián újra érmet tudott szerezni.

Pedig közvetlenül a játékok előtt már a visszavonulás gondolata is megfordult a fejében. Végül úgy döntött, ha a hat között végez, még egyszer átgondolja a dolgot, ha viszont dobogóra állhat, mindenképpen tovább csinálja az edzéseket.

A bronzérem újra visszaadta a sportágba és önmagába vetett hitét. "A média úgy kezelte ezt a harmadik helyet, mintha megint olimpiai bajnok lettem volna."

Harmincnégy évesen is bőszen készült tehát a társakkal Sydneyre, ám az egyre gyakoribb sérülések és betegségek jelezték, talán a szervezete már nem bír annyit, mint fénykorában. Így amikor lehetősége nyílt betölteni az új állását, nem teketóriázott tovább, elfogadta az ajánlatot.

"Szerencsésnek tartom magam, hogy ennyi örömben volt részem az öttusa révén. Egyáltalán nem búcsúzom keserű szájízzel. Sokan ezt gondolták, amikor sérülés miatt kiestem a budapesti világbajnokságra készülő keretből, de ez nem viselt meg annyira, mintha nem sikerült volna kiharcolnom a részvételt. Egyszerűen elfogadtam, hogy erről az élményről lemaradtam, és szép fokozatosan megbarátkoztam az új szerepkörömmel."

Martinek János elköszönt tehát az élsporttól - és vele egy generáció búcsúzott.

Szívember

Egy sportolói pályafutás lezárulásakor talán lehet szubjektív az újságíró, aki ha nem is volt ott a nevezett karrier minden állomásán, de néhány fontos mozzanatáról tudósíthatott.

Martinek János hosszú, több mint egy évtizedes öttusázó múltjából van mire emlékeznie a krónikásnak.

Például az 1991-es római Európa-bajnokság váltóversenyének második napjára - igen, akkoriban még a váltó is kétnapos volt -, amikor egész nap zuhogott az eső, és teljesen eláztatta a futó- és lovaspályát. A versenyzőknek ilyen körülmények között kellett teljesíteniük a két szabadtéri számot. A futásban Martinek a magyar csapat befejező embereként vágott a kétezer méteres távnak, és az egyik kanyarban megcsúszott a bokáig érő sárban, elesett, nekiesett a pálya szélét jelző oszlopnak - aztán felpattant, és vérző arccal ért célba. Az oszlop felsértette a bőrét, ám ő nem törődött a fájdalommal, a szíve hajtotta előre, mert az aranyéremért futott.

A szíve, az öttusa iránti szeretete vezérelte akkor is, amikor évről évre felvette a kesztyűt, harcba szállt a fiatalokkal a csapatba kerülésért. Nyolc évvel a szöuli olimpián aratott meglepetésgyőzelme után Atlantában is dobogóra tudott állni, bronzérmet szerzett. Harmincegy évével ő volt a legjobb magyar...

Utolsó világversenye (most már nevezhetjük így) az 1998-as mexikói világbajnokság volt, amelyen a váltóverseny vívásában megsérült a lába. Kérdéses volt, hogy vállalni tudja-e a futást, amely előtt a 10. helyen állt a magyar válogatott. Elegáns lett volna, ha Martinek sérültet jelent, a csapat visszalép - és otthon nem kell magyarázkodni a méltatlan helyezés miatt. Ám ő folyamatos kezelés után, rögzítőkötéssel vállalta a futást, és persze a társak is igent mondtak a szereplésre. A kínok kínját kiálló Martineket óriási taps fogadta a célegyenesben, a nézők és a vetélytársak így értékelték a sportszerű cselekedetet.

Aztán megcélozta az újabb olimpiát, Sydneyt is. A szívével, az akaratával most sem volt gond, teljes erőbedobással végezte az edzéseket. Ám a lába a tavalyi budapesti Világkupa-versenyen jelzett: nem megy tovább.

Az élet persze megy tovább, de Martinek szíve, akaratereje hiányozni fog az öttusából.

Így látták őt

Mizsér Attila, olimpiai és világbajnok: - Ami Janiról először az eszembe jut, az a sokéves sikerszéria, amelynek együtt voltunk a részesei. Aztán pedig a konoksága, az akaratereje és a jó szíve. Emlékszem, a külföldi edzőtáborok és versenyek előtt Jani egyik feladata az volt, hogy anyukájával készíttessen három-négy tepsi süteményt, hogy kíbírjuk a hosszú távollétet. Jani ezt be is tartotta, hozta Klári néni finom sütijeit, sőt arra is figyelt, melyik ízlett a legjobban, legközelebb abból csomagolt többet. Hogy a sportban feljutott a csúcsra, azt annak köszönheti, hogy sosem adta föl. Átmenetileg megtörhetett ugyan, de mindig talpra állt. A pályája mindenkinek példa lehet.

Sárfalvi Péter, világ- és Európa-bajnok: - Most jöttünk haza a barcelonai edzőtáborból, ahol nagyon sokat emlegettük Janit. Ez volt az első edzőtábor, ahol nem volt velünk, és nagyon hiányzott. Az utóbbi időszak legeredményesebb magyar öttusázója volt, mégis szerény maradt.. A közvetlenül előttünk álló generáció tagja, felnéztünk rá, sokat köszönhetünk neki.

Kállai Ákos, világbajnok: - Nemcsak a sportolásban állt mellettem, hanem az életben is. Sajnálom, hogy a sérülései megakadályozták abban, hogy úgy fejezze be a pályafutását, ahogy megérdemelte volna.

Császári Attila, az öttusaszövetség elnöke: - Még főtitkár voltam, amikor egy nyári versenyen, nyolcvannyolcban nagyon rosszul, "tököt" lőtt Jani. Én, aki egykor szintén gyenge lövő voltam, át tudtam élni, mit érezhet. Amikor megkérdeztem: mi lesz veled az olimpián, ha itthon így szerepelsz, így felelt: "Minél nagyobb a tét, annál jobban össze tudom szedni magam." És így is csinálta, néhány hónap múlva olimpiai bajnok lett.

Füredi Marianne és Csanálosi Beáta, Nemzeti Sport 2000. február 17.