A Mr. Bean külsejű pincér enyhe grimasszal az arcán tálalta fel a retkes-uborkás szendvicset. "Sört is kér?" -- kérdezte, majd szedte a lábait, meg az üres tányérokat. Akkor már túlvoltunk sok-sok vívódáson (a lengyeleket például 9:0-ra vertük meg a páston, be szép... be szép...), de hiába futott a pincér, az idő, meg a gondolataink -- a futás, a nagy futás még hátravolt.

Huszonhat másodperc. Az az átkozott huszonhat másodperc.

A Mr. Bean külsejű pincérnek persze fogalma sem lehetett arról, hogy megint itt vannak az oroszok, és úgy, mint régen, magyar földön vágtatnak, vívnak, lőnek, ha a sors úgy akarja, úsznak, és persze megfuttatnak bennünket. A történelem olykor ismétli önmagát.

Itt van a nyakunkon az ezredforduló, aztán megint csak futhatunk az oroszok (meg a többiek...) után. Pedig nem így indult. Hajnalban még az ólmos, szürke ég alatt, amikor a város egyik fele aludt, a másik pedig a whiskys rablót kereste, már ropogtak a fegyverek.

Bumm és bumm. Dörrent a fegyver, hogy nem sokkal később már csörrenjen a párbajtőr. A magyar lányok céloztak, szúrtak, és megnyerték a maguk csatáit.

Aztán a víz.

Pezseg, szinte forr a szigeti uszoda vize. Ott már pörög és csörög a dob. Tamtam és tamtam, az ismerős rigmus, meg a "Tempó, magyarok!", és a lányok, mint a sellők, úgy úsznak, maguk mögött hagyva mindenkit. A víz. Most selymes, szinte finom, nem fölülről zubog, ömlik ránk, árvizet, szinte özönvizet fakasztva, mintha egyenesen Nostradamus jóslatát akarná beteljesíteni.

Ez a "mi vizünk".

Első helyen a magyar csapat. Akkor még első helyen. Gyerünk, lányok, előre!

A lovak következnek. A lovak és a pálya, a hétfőn még csúszós, nyálkás pálya. Emitt a sár, amott a nyár az uszodában. De váltani kell. Sorsolnak. Jut nekünk egy Boróka, egy Merengő és egy Chino. Mindegy. Nyeregbe, magyar, ebből akár még arany is lehet!

Aztán valami nem stimmel. Az oroszok hibátlanul lovagolnak, a mieink rontanak. Egyszer, kétszer, háromszor.

A Mr. Bean külsejű pincér ekkortájt tálalta a retkes-uborkás szendvicset. Akkor még nem sejthette, hogy "az övéi" világszenzációt szolgáltatva futnak majd az élre. Hogy Nagy-Britannia egyszercsak előkerül valahonnan a futópálya homokjából, sárpacnijából, és megelőz mindenkit.

De várjunk. Hiszen mi, magyarok is úgy indulunk, hogy akár...

Mi lehet ebből? Arany már aligha. De a dobogó, igen, a dobogó bármelyik foka ott áll, hogy magyar láb lépjen rá.

Elindulnak. A közönség dobol, fütyül, kiabál, magyar zászlót lenget, az embernek borsózik a háta a gyönyörűségtől, hogy itt, és hogy így lehet lelkesedni. és futnak a lányok, sprintelnek, a nyelvük is kilóg, de nincs megállás, mert bírni kell, végig, véges-végig. Minden hiába. A lelkesedés, az eksztázis. Ez is kevés. Hátrébb, s egyre hátrébb kerülnek a magyarok. Partics Kati, a váltó utolsó embere szinte lehetetlenre vállalkozik. Akkor már nincs esély. A közönség mégis talpon, hiszen a britek a hetedik helyről futották fel magukat egészen az aranyig.

Mindenki tapsol.

A Mr. Bean külsejű pincér, ha tudná ott bent, a bárpultnál, talán pezsgőt bontana.

Az övéi tiszteletére.

Az öttusa vb-ről Csanálosi Beáta, Füredi Marianne, Malonyai Péter és Sinkovics Gábor tudósított, Nemzeti Sport 1999.július 14.