- Mocsai Lajos azt mondta, különös figyelmet szenteltek már az angolaiak elleni nyitó meccsnek is. Hogy lehet igazán odafigyelni egy olyan találkozón, amelyen az ötvenedik perc táján csak az a kérdés, hogy tizenöt, vagy húsz góllal nyer-e a csapat?

- Úgy kalkuláltunk, szerepe lehet a gólkülönbségnek a végelszámolásnál - indokolt Farkas Ágnes. - Ezért egyáltalán nem volt mindegy, hogy húsz gól lesz-e közte a végén, vagy "csak" tizenöt. A sport lényege a játék, de annyira kell megverni valakit, amennyire tudjuk. Lehet, hogy morbid a példa, de az élet néha kegyetlen. Olyan ez, mint amikor a víz alá akar nyomni valaki, és az életed függ tőle, hogy te tartsd ott őt. Addig nyomod a fejét a víz alá, ameddig csak tudod.

- A következő,a franciák elleni csoportmérkőzésen viszont nyoma sem volt a frissességnek, inkább küszködött a társaság. Nem sikerült akklimatizálódniuk?

Imádják, vagy utálják. Vele kapcsolatban senki sem közömbös. Ezen az olimpián imádták, mivel a magyar válogatott egyik legjobbja volt. A góllövőlista tizedik helyezettje, a magyar csapat második legeredményesebb kézilabdázója lett. Ő adta az egész olimpián a legtöbb gólpasszt. A "kanadai táblázat" negyedik helyzettjeként végzett. Farkas Ágnes Sydneyben mutatott teljesítményével azokat is meggyőzte, akik eddig inkább kritizálták a játékát.

- Nem hiszem, hogy erről lett volna szó, hiszen idejében megérkeztünk Sydneybe, ráadásul nekem nem volt semmilféle alkalmazkodási gondom. Már az odaérkezésem napján egyfolytában nyolc órát aludtam, és azt követően sem volt ezzel semmi baj. A legkritikusabb az a nap volt, - s ezzel így voltak a csapattársaim is -, amelyen a norvégokkal odakint azt a háromfélidős edzőmeccset játszottuk, és amelyen meg is vertek minket. Talán inkább az lehetett a gond ebből a szempontból, hogy addigra kezdtek egy kicsit egyhangúvá válni az edzések. Majdnem mindig ugyanazt csináltuk, emiatt tűnt tompábbnak a csapat.

- Viszont menet közbenolyan tulajdonságok kerültek a felszínre, amelyek nem a magyar csapatok jellemzői - általában. Viszonylag gyengébb játékkal - ha lehet ilyenről beszélni egyáltalán, amikor egy magyar együttes a legfontosabb versenyen megveri a világbajnoki ezüstérmest - magyar csapatok nemigen szokták hátrányból a maguk javára fordítani a mérkőzéseket.

Egyetlen válogatott keretben sem éreztem ilyen jól magam

- Ez mindenképpen arra vezethető vissza, hogy nagyon jó közösség a miénk. Én még egyetlen válogatott keretben sem éreztem ilyen jól magam, mint ebben. Hihetetlen mennyiségű munkát végeztünk a felkészülés alatt, ami párosult azzal, hogy nagyon sok szabadságot kaptunk a játékban. Ez lelkileg jelentett hatalmas előnyt. Tudtuk, hogy bátran játszhatunk, nem voltak fölösleges kötöttségek, amelyeket, ha törik, ha szakad, be kellett volna tartanunk. Ezért aztán sohasem vetődött fel egyikünkben sem, hogy feladjunk egy meccset. Nem uralkodott el letargia a csapaton akkor sem, ha vezetett az ellenfél a végjátékban. Tudtuk, hogy van erőnk fordítani.

- Dél-Korea ellen viszont minden fordítva sült el.

- Pedig az elején úgy ment a játék, mint addig még soha. Ez talán arra vezethető vissza, hogy nagyon készültünk az ázsiaiak ellen. Rengeteget videóztuk, elemeztük a játékukat. A meccset megelőző utolsó edzésen teljesen felajzottuk magunkat, ütöttük-vágtuk egymást, úgy, ahogy azt várhattuk a koreaiaktól. Mindenki fel is pörgött, és ez kamatozódott az első félidei játékunkban. Aztán sajnos nem tudtunk válaszolni arra, amikor az ellenfél kijött kettős emberfogásra, egyszeűen átrohantak rajtunk. Aztán a románokkal szemben fordult a kocka. Ellenük nem készültünk olyan alapossággal, mint a koreaiak ellen. Persze a követendő taktikát megbeszéltük, de külön nem elemeztük a játékukat, valahogy mindannyian úgy voltunk vele, majd csak bejönnek a figurák és nyerünk.

- Abból, amit elmondott, kiderül, hogy nem esett rosszul a románok elleni meccset követő négynapos szünet.

- Rettentő fárasztó kétnaponként éles meccset játszani, mind idegileg, mind fizikailag. Persze, hogy jól jött a pihenés, emellett még az is feldobott bennünket, hogy jutott idő kikapcsolódásra. El tudtunk jutni a többi sportág eseményeire.

- Melyikre?

Csollány aranyérme

- Amelyikre odaértünk. Kezdtünk a birkózóknál, sajnos pont azokat a meccseket láttuk, amelyeken Deák Bárdost, meg Berziczát megverték, aztán az atlétikai pálya következett, a kalapácsvetés, ahol megint csak nem az történt, amit szerettünk volna. Ám Csollány aranyérmének is a helyszínen szurkoltunk. Az életre szóló élményt jelentett.

- Mivel tudják ilyenkor egymást biztatni? Gondolom, a sportolók jobban elfogadják egymástól a véleményt, mint egy civiltől.

- Rendkívül sokat jelent, amikor egymást biztatjuk. De akkor, közvetlenül a verseny után, nagyon nehéz bármit is mondani. Csollánynak azért volt nehéz megszólalnia, mert ő szinte szárnyalt a boldogságtól, Gécseknek, vagy a birkózóknak meg azért, mert ők a legszívesebben elbújdostak volna.

- Kanyarodjunk vissza a kézilabdacsarnokba! Annyira kipihenték magukat, hogy az osztrákok ellen a frászt hozták az önökért szurkolókra.

- Szerintem nem történt más, mint például a franciák ellen. Végül is bebizonyítottuk, hogy nem ismerünk lehetetlent. Megmondom őszintén, nekem meg sem fordult a fejemben, hogy kikaphatunk, még négygólos hátrányban, három perccel a vége előtt sem. Talán azért alakult ilyen izgalmasan ez a negyeddöntő, mert mindenki szinte kötelezően elvárta tőlünk a győzelmet, és ez görcsössé tett bennünket.

- A rendes játékidő letelte előtt, amikor kapus nélkül támadtunk, a szövetségi kapitány szerint az ön feladata volt annak megakadályozása, hogy az osztrákok a középkezdésből azonnal a kapunkba találjanak.

Erőből a feje fölé

- Nem hangzott el sípszó, addig meg nem végezhették el a középkezdést. Azt is figyeltem, hogy Dzsandzsgava átrohant a felezővonalon, egészen biztos, hogy ezért nem sípoltak a bírók. És azért nem fogtam le, mert nem akartam kockáztatni, hogy kiállítsanak, vagy kizárjanak a játékból, mert ez a hosszabbításban végzetes lehetett volna.

- Így nyílt lehetősége arra, hogy a sorsdöntő hétméterest elvégezze. Mi járt akkor a fejében?

- Tudtam azt, hogy Dzsandzsgava hosszú karú, hosszú lábú kapus, akinek nagyon jók a reflexei, viszont ahhoz, hogy a végtagjait használni tudja, mindig be kell egy kicsit rogyasztania. Ezért, amikor elindította a védőmozdulatot, habozás nélkül, erőből a feje fölé lőttem a labdát.

- Utána viszont alig volt idejük pihenni; másnap következett az elődöntőben a világbajnok norvég válogatott.

- Megmondom őszintén, belőlem rengeteget kivett az osztrákok elleni csata. Ráadásul a negyeddöntő előtti éjszaka gyakorlatilag egy szemet sem aludtam, mert egészségügyi problémáim voltak, injekciót kellett kapnom. Így az osztrák és a norvég meccs között szükségem volt a regeneráló vitaminokra és a pihenésre.

- Ami nemcsak önnek, hanem a többieknek is olyannyira sikerült, hogy olyan játékkal verték meg az előzőekben rendkívül magabiztos norvég válogatottat, amilyent magyar csapat soha senki ellen nem produkált.

A norvégok arca egyre fehérebb

- Teljesen felszabadultan játszottunk. Ellenfelünk viszont csak látszólag volt magabiztos. Bennünk megmaradt az a lendület, amellyel előző nap legyőztük az osztrákokat, és az elején sikerült elhúznunk. A norvégok arca meg egyre fehérebbé vált. Szerintem nagyon jól védekeztünk ellenük, nem tudtak mit kezdeni velünk. Kellő önbizalommal támadtunk, nagyon jó érzés volt a világ legjobb kapusai ellen sorozatban lőni a gólokat.

- Ez a sorozat folytatódott a döntőben is. Aztán negyedórával a vége előtt megállt a tudomány. Önt is le kellett cserélni egy rövid időre.

- Nem tudom, hogy kellett-e. A kapitány így látta jónak. Sajnos, amikor Radulovicsot követő emberfogással őrizték, nem tudtunk mit kitalálni.

- Az a kérdés vetődik fel, elsősorban a szurkolókban, hogy: ami háromnegyed órán át működött, mégpedig kiválóan, az miért mondott csődöt az utolsó tizenöt percben?

Párkapcsolatok

- Kénytelenek voltunk a párkapcsolatokat erőltetni, mert a csapatjáték folyamatosságához kellett volna Radulovics is, akit viszont emberfogással kivettek. A csapat játéka, sajnos, nem volt elég türelmes, nem voltunk a pályán berendezkedve arra, hogy a bal oldalra csináljuk meg azokat a figurákat, amelyeket addig Boki a jobb oldalról eredményesen fejezett be. Ha meg helyzetbe kerültünk, nem bizonyultunk igazán higgadtaknak. Az az ejtés, például, amelyet akkor kihagytam, máskor be szokott menni. Igazából most sem tudom, hogy miért nem voltunk képesek végigjátszani a figurákat, miért lőttük el túlságosan hamar a labdát.

- Kudarcnak tekinti, hogy így veszítettük el az aranyérmet, vagy tud már igazából örülni az ezüstnek is?

- Hatalmas lehetőséget szalasztottunk el, amit nem könnyű megemészteni. De már sokkal jobban örülök az ezüstéremnek, mint például vasárnap; de el kell telnie még egy kis időnek, amíg igazán helyére lehet tenni ezt az eredményt.

- Most jut ideje pihenésre?

- A kilencórás időeltolódásról visszaállni nehezebb, mint arra átállni, úgyhogy most nagyon fáradt vagyok. Ám nem nagyon jut idő a pihenésre, mert a jövő hét végén kezdődik a bajnokság. De ez ilyen sportág.

A faluról

- Magával ragadott az olimpia. Bár csak "konténerben" jutott számunkra egy pici szoba, amit Pádár Ildikóval osztottam meg, végig remekül éreztem magam. Rendkívüli módon feldobott az a hangulat, ami az egész versenyt jellemezte. A szobával sem volt igazi gond, mert az ágy óriási volt, az étterem kínálata is kitűnőnek bizonyult, bár néha egy-egy jófajta hazai leves, vagy főzelék azért hiányzott. Nem vagyok, nem is lehettem finnyás, annyi mindent raktak az asztalra. Végigkóstoltam az afrikai kajától kezdve az ázsiain keresztül mindenfélét. A közlekedést is remekül megszervezték, úgyhogy semmi másra nem kellett figyelnünk, csak arra, amiért odamentünk, azaz a kézilabdára.

A hetesekről

- Sohasem gondolkodom egy hétméteres előtt, hogy most éppen hova lövöm. Nem jár a fejemben az, hogy a meccs legelején, vagy időn túl járunk, és, hogy éppen mennyi az eredmény. Azzal sem foglalkoztam különösképpen, hogy ezúttal nem én voltam az első számú büntetés-végrehajtó. Csak arra koncentráltam, hogy belőjem, amikor odakerülök. Ilyenkor figyelem, hogy mit csinál a kapus, és csak a legutolsó pillanatban döntöm el, hogy hová lövöm a labdát.

Atlantáról

- Kitörölhetetlen emléket hagyott bennem, hogy Laurencz László nem válogatott be az atlantai olimpiára utazó keretbe. Pedig a sérült lábam egészségileg sokkal jobb állapotban volt akkor, mint most a Lőwy Dóráé. Négy éve azzal a tudattal kézilabdázom, hogy egy olimpián be kell bizonyítanom, méltánytalanul mellőztek kilencvenhatban. Óriási hajtóerőt jelentett a számomra, hogy a világ előtt igazoljam, helyem van az olimpián a legnagyobb célokért küzdő csapatban. Tavaly ezért jöttem haza, Magyarországra játszani, ezért hagytam ott a sokkal jobban jövedelmező külföldi lehetőségeimet. Nem tagadom, a négy évvel ezelőtti mellőzés még most is fáj, de nem érzek semmiféle elégtételt. Az azonban tagadhatatlan, hogy az ezüst sokkal szebben csillog, mint a bronz.

Molnár Csaba, Színes Sport 2000.10.08.