Felemásak az érzések aludva egyet a Magyarország-Dánia női kézilabdadöntőt követően. Valamennyi érintettben kavarognak a szeretet és a sajnálat gondolatai. Mindenki tudja, érzi - nagy siker az ezüstérem, de már szinte csak a fejüket kellett volna lehajtani a magyar válogatott tagjainak, hogy a nyakukba akaszthassák minden érmek legfényesebbikét: az olimpiai aranyat.

A magyar válogatott az olimpiai dobogón.
A mosolyok azonban roppant kényszeredettek

Zsembery Tamás
A meccsel álmodtam

- Még ma is csak kóválygok. Egyszerűen nem hiszem el, ami történt. A meccsel álmodtam, úgy éltem végig, mintha én védtem volna, hasonló érzések kavarogtak bennem, mint amikor az én csapatom játszik egy fontos meccset. Azután is lepereg bennem a mérkőzés éjszaka, most is így történt. Az egyik tévé-stúdióban néztem a döntőt, több hozzátartozóval együtt, de nem bírtam. Inkább kimentem. Nem akartam felmenni Pestre, a megelőző találkozókat Dunaújvárosban néztem Marosi Lacival, ő szokott nyugtatni, az osztrákok ellen is megmondta, másfél perccel a lefújás előtt, hogy még nincs vége. Most is jobb lett volna, ha ott nézem, legalább ki tudtam volna dühöngeni magam. Jucóval vasárnap este beszéltem, azt mondta, nem tud ránézni az éremre. Az eredményhirdetés után beletette a zsebébe, és nem vette még ki onnan. Borzasztóan sajnálom a lányokat - mondta a Dunaferr férficsapatának válogatott kapuvédője, Simics Judit férje.

Mátéfi Eszter
Soha ilyen közel

- Sokakkal ellentétben én kifejezetten tartottam a döntőtől. Mégis a címvédő ellen játszottunk, arról nem is beszélve, hogy a dánok kiverték Dél-Koreát. Bennünket ellenben legyőztek az ázsiaiak. Ha valaki az olimpia előtt azt mondja, az ezüstérem biztos, azt mondom, ne is utazzunk ki, adják oda. De amikor vasárnap hattal vezettünk és már csak negyedóra volt hátra, azt gondoltam nyerünk. Azóta legalább ötször végignéztem videóról az egész meccset, és egyre jobban fáj, ami a végjátékban történt, ugyanis soha ilyen közel nem állt ahhoz magyar csapat, hogy olimpiai bajnok legyen. S ki tudja, lesz-e még valaha. Tudom, hogy kívülről könnyű okoskodni, de hihetetlen hibákat követtünk el a végén. Ilyen állásnál meg kell állni, végigpasszolni a labdát kétszer a fal előtt, odamenni egy pofonért. Sajnos nem volt senki a csapatban, aki meg tudta volna nyugtatni a társait - értékelt az atlantai olimpia legeredményesebb magyar játékosa, a Dunaferr női csapatának másodedzője.

Hoffmann Beáta
A feledés homályában

- Ezt a végkifejletet nagyon nehéz megemészteni. Otthon néztem a döntőt a férjemmel, és egyszerűen nem bírtam magammal. Tomboltam, kiabáltam, káromkodtam, mászkáltam a lakásban. Olyan ez, mint amikor a róka kiénekli a sajtot a holló szájából. Olyan, de olyan közel volt az az olimpiai aranyérem. Sokkal rosszabb lehet így befejezni egy olimpiát, mint négy éve, amikor bronzot akasztottak a nyakunkba, hiszen akkor megnyertük az utolsó meccset, és az sok mindenért kárpótolni tud. Ezt láttam az eredményhirdetéskor Kökéék arcán. Mert egy bronz után jött egy ezüst, de az arany egy olimpián a csúcsok csúcsa. Jó, jó, most mindenki sajnálja a lányokat, természetesen én is, de ez csak egy hétig tart, aztán a feledés homályába merül. Az olimpiai bajnokokra viszont ötven év múlva is emlékszik mindenki - osztotta meg gondolatait a Győri Graboplast ETO olimpiai bronzérmes kapusa.

Imre Géza
A fotel mögött

- Otthon néztem a meccset a barátaim, köztük két kézilabdázóhölgy - Brigovácz Nikoletta és Pásztor Zsófia - társaságában. Az elején nagyon boldog voltam, utána nagyon nem. Amikor hattal vezettek a lányok, a vége előtt negyedórával - Varga Sanyi, az olimpiai bajnok párbajtőrvívónő Nagy Tímea férje azt mondta, innen már meg kell lennie. Én nem merek sosem előre hinni ilyesmiben, de akkor én is úgy gondoltam, nem lehet baj. A második félidőt már csak felállva bírtam nézni, aztán a végén már csak a fotel mögött a földön kucorogtam, csak az eredményre mertem odapillantani. Többször is beszéltem a feleségemmel a döntő után, igazából nem tudtunk egymásnak mit mondani, éreztem a hangján, hogy pontosan tudja, soha többé nem lesz ilyen lehetősége - emlékezett az olimpiai bronzérmes párbajtőrvívó, Kökény Beatrix férje.

Csata Csaba
Körülöttük mindenki örül

- Meginvitáltak egy televízió stúdiójába, hogy onnan kísérjem figyelemmel a lányok döntőjét. Elég sokat vacilláltam, hogy elfogadjam-e a meghívást, mert a feleségem meccseit szeretem egyedül, elbújva a világ elől nézni. Később, miután beszéltem Zsembery Tamással, mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek a stúdióba. Viszont a meccs alatt olyan ideges voltam, hogy alig bírtam megszólalni, csak gyűrögettem a kezemben egy Fantás üveget. Nem sokkal a meccs után felhívtam BB-t, nem hiszem, hogy újat mondok azzal, rettentően le volt törve. Aztán a záróünnepély után is beszéltünk egymással, akkor is azt mondta, körülöttük mindenki örül, táncol, ők meg csak úgy elvannak. Sok idő kell még ahhoz, hogy ezt a döntőt igazából fel tudják dolgozni magukban a lányok, biztosan eltelik egy-két hét addig, amíg az jut eszükbe erről a döntőről, hogy mekkora sikert értek el - ecsetelte a román válogatott jégkorongozó, Balogh Beatrix férje.

Kirsner Erika
Ahogy nekem sikerült

- Hódmezővásárhelyen a szüleimnél néztem a döntőt. Iszonyatosan szurkoltam a lányoknak és bevallom, a végén elpityeredtem magam, mert kicsit úgy éreztem, én is elveszítettem egy darabka olimpiai aranyérmet. Rettenetesen sajnálom a társnőimet, biztos vagyok benne, hogy most még ők is úgy gondolják, elveszítettek egy aranyat, s nem az jut az eszükbe: de jó, van egy ezüstünk. Remélem, hamar fel tudják dolgozni ezt az élményt, és utána már felhőtlenül tudnak örülni a második helynek. Ahogy nekem sikerült túltenni magam azon, hogy az utolsó pillanatban kimaradtam a csapatból, nekik is meg kell birkózniuk azzal a gondolattal, hogy az olimpiai döntő így ért véget. A Fradinál mindenki sokat segített nekem a nehéz időben, és arról is beszéltünk, hogy ugyanígy megpróbálunk segíteni a többieknek is, hogy átvészeljék a nehezét. Mondjuk azzal, hogy nyerünk egy bajnoki aranyat - fejtette ki a Herz-FTC balszélsője, aki az utolsó keretszűkítésnél maradt ki a Sydneybe utazó csapatból.

Siti Eszter
Bíztam a mieinkben

- Szombatról vasárnapra virradóra fennmaradtam, mert meg akartam nézni a kajak-kenu döntőket, ám mivel azokat elhalasztották, felhúztam az órát és hajnalban elkezdtem nézni a pólósok döntőjét. Rendesen feldobott, amit ott láttam. Az meg csak tovább fokozta a hangulatomat, ahogy a lányok játszottak a dánok ellen. Egészen nyugodt voltam a meccs alatt, a második félidő közepéig. Amikor feljött az ellenfél, még akkor is bíztam a mieinkben, akkor kezdtem el idegeskedni, amikor láttam, hogy semmit nem tudunk csinálni, amikor Radulovicsot követő emberfogással fogják. Aztán az ellenfélnek minden bejött, mi meg fejben nem tudtuk összeszedni magunkat, rendszeresen leindítottak minket. Amikor lefújták, egyszerűen nem hittem el, ami történt. A nővéremmel hétfő reggel tudtam pár szót váltani telefonon, éppen csomagolt. Nagyon sokat nem beszéltünk, de a hangján éreztem, hogy rettenetesen elkenődött - mondta a Herz-FTC irányítója, Siti Beáta húga.

Horváth Lenke
Mi ajándékoztuk nekik

- Elkezdtem a műszaki főiskola tervező szakát, de az első két órára sosem mentem be az olimpia alatt. Természetesen így volt ez a döntő idején is. Kissé tudathasadásos helyzetben vagyok, ugyanis az élettársam magától értetődően saját hazája, Dánia sikeréért szorított, én pedig természetesen a magyarokéért. Esbjergben együtt néztük a döntőt, s amikor már hat góllal vezettünk, azt mondta: most már a magyaroké az arany. Én azt válaszoltam, még ne kiabáljuk el. Borzasztóan sajnálom, hogy nem nyertünk. Nem nagyon vigasztal, hogy Dániában mindenki - a csoporttársaimtól kezdve a csapattársaimig -, azt mondta, mi ajándékoztuk nekik az elsőséget, köszönik szépen. Ilyen is csak a magyarokkal fordulhat elő, hogy ekkora előnyről nem nyerünk. A végén a párom koccintani akart a sikerükre, csak úgy mentem bele ebbe, ha magyar pezsgőt bontunk - mesélte a dán Esbjerg csapatának többszörös magyar bajnok jobbszélsője.

Csajbókné Németh Erzsébet
A fellegekben jártam

- Azt gondoltam, jó kabala lesz, ha nem a televízión nézem a döntőt. Az azt megelőző összecsapásokat mindegyiket láttam, de bevallom, rettenetesen izgultam. Ezért csak a rádión keresztül figyeltem, mi történik Sydneyben. Biztos voltam benne, hogy aranyérmes lesz Mocsai Lajos csapata, hiszen annyira jól játszottak az elődöntőben. El nem tudtam képzelni, hogy ne verjék meg a dánokat, akiknek nincsen Grinihez, vagy Haltvikhoz hasonlítható átlövőjük. Ráadásul, arra gondoltam, a lelki teher lekerült a lányokról, az érmük ugyanis biztos volt. A fellegekben jártam, amikor hat góllal vezettünk és romokban hevertem, amikor végérvényessé vált, hogy kikaptunk. Átérzem a lányok helyzetét, mert ezt az élményt rettentő nehéz lesz feldolgozniuk. Sokkal rosszabb kikapni a döntőben, mint nyerni egy bronzot az utolsó mérkőzésen - vélekedett a montreali olimpián bronzérmet szerző magyar női kézilabda-válogatott balszélsője.

Színes Sport 2000.10.03.