Az édesapa Bill Christian 1960-ban Squaw Valley-ben segítette góljaival olimpiai bajnoksághoz az Egyesült Államok jégkorong-válogatottját, David fia húsz évvel később Lake Placidben követte apja példáját. A két ötkarikás bajnokkal a Visa Reunion Centerben az olimpikonok találkozóhelyén beszélgettünk. Bill sört kortyolgatott, David kólával oltotta szomjúságát. Esőként az édesapát kérdeztük:

- Hogyan kezdődött pályafutása?

- Minnesota egy alig ezerkétszáz lakosú kis településén nőttem fel - kezdte. - Hatan voltunk testvérek, négy lány és két fiú. A közeli tó télen mindig befagyott, ott tanultam meg korcsolyázni, majd Roger bátyjám példáját követve hokizni kezdtem. Fivérem Cortinában tagja volt az ezüstérmes válogatottnak. Én pedig hat éven át játszottam a legjobbak között, két olimpián is részt vehettem.

- Milyen változást hozott életében az olimpiai siker?

- Közvetve nagyon sokat köszönhetek a sportnak, az olimpiai bajnokságnak. Fivéremmel ugyanis hokiütőkkel kezdtünk foglalkozni, s a kis vállalkozás végül komoly üzemmé fejlődött. Nem volt nehéz dolgunk, hiszen a Christian nevet az amerikai palánkok világában mindenfelé ismerték, tisztelték, az általunk tervezett és előállított bot minőségére sem lehetett kifogás. Jól ment, és ma is jól megy az üzlet.

- Látta fiát játszani 1980-ban?

- Természetesen. Feleségemmel minden mérkőzést végigizgultunk. S nagy-nagy örömünkre fiam is olimpiai bajnok lett.

- Melyik győzelemnek örült jobban?

- Nehéz, nagyon nehéz a választás. De tudja a családját igazán szerető szülő, apa, a gyerekei, a fia sikerének jobban örül, mint a sajátjának. Nos, így vagyok ezzel én is.

A fiúval a hallatlanul szerény, sportosan öltözött, fekete dzsekit viselő Daviddal folytattuk a beszélgetést, akiről legfeljebb kemény, férfias kézfogásáról tudja az ember, hogy sportolóval találkozott.

- Jó apám mindig azt emlegeti, hogy hamarabb tanultam meg korcsolyázni, mint járni - kezdte. - Ha nem is egészen így történt, de kétségtelen, nagyon fiatal koromtól korcsolyáztam, majd természetesen hokiztam.

- Ösztönözte az édesapja példája?

- Rendkívüli módon. Játszani már csak az öregfiúk között a szenior csapatban láttam, hiszen 1959-ben születtem, tehát alig egyéves voltam, amikor olimpiai bajnokságot nyert. De példája rendkívüli módon inspirált. Mióta az eszemet tudom, mindig az járt a fejemben, arról álmodoztam, hogy egyszer majd én is olimpiai bajnok legyek. Igaz, mindez nem merült ki álmodozásban. Tizenéves koromtól úgyszólván nap mint nap mindent megtettem azért, hogy álmom megvalósuljon. Lassan, de biztosan haladtam előre, és Lake Placidban már ott lehettem a válogatottban.

- Hogyan emlékszik vissza győzelmükre?

- Egységes csapatot alkottunk. Mi huszonketten egy életre igaz, jó barátok maradtunk. Néhány héten át edzőtáborban készültünk fel. Nem emlékszem egyetlen hangos szóra, egyetlen nézeteltérésre sem. Csodálatos, baráti együttest alkottunk.

- A barátság a mai napig megmaradt?

- Azt mondhatom igen. Nem tudunk ugyan sűrűn összejönni, hiszen itt az Államokban nagyok a távolságok és szanaszét élünk. De például két hete Los Angeles-ben valamennyien együtt voltunk, s úgy beszélgetünk közös dolgainkról, mintha tegnap váltunk volna el egymástól.

- Milyen érzés volt a megnyitón kapott főszerep?

- Csodálatos... Kemény fickó vagyok, de még most néhány nappal a megnyitó után is elérzékenyülök. Nem is nagyon hiszem el, hogy ott álltunk az óriási kandelláber alatt, kapitányunk Mike Eruzione tartotta magasba a fáklyát. S mi ott voltunk körülötte. Alighanem több mint egymilliárd ember látott bennünket. Az olimpiai történetében első alkalommal egy csapat, egy igazi csapat lobbanthatta fel az olimpia lángját.

- Mikor értesült arról, hogy ilyen megtiszteltetésben lesz részük?

- Az ünnepélyes megnyitóra szóló meghívót már korábban megkaptuk. Határidőre kellett választ adnunk. Azt, hogy valamilyen szerepet kapunk huszonnégy órával előbb már tudtuk, de hogy ez pontosan mi lesz, arról csak a megnyitó délutánján értesültünk. Újra csak ismételhetem, csodálatos, mesébe illő történet ez.

- S az ön pályafutása?

- Nincs okom panaszra, az olimpiai győzelem után egy héttel előnyös profi szerződést kaptam. Különböző csapatokban másfél évtizeden át több-kevesebb sikerrel játszottam az NHL-ben. Azután arra a bizonyos szegre akasztottam az ütőt, már ami a játékot illeti. De a hoki volt és maradt az életem. Alig három és fél órás autóút választ el a ma is Minnesota államban élő édesapámtól, így aktívan közreműködök a családi üzletben, no és kisebb üzleti vállalkozásokba is belekezdtem.

- Mi a véleménye a mai hokiról?

- A játék kétségtelenül felgyorsult, újabb és újabb sztárok valóban kiváló képességű korongozók tűnnek fel. De szerény véleményem szerint egyrészt a sok külföldi, másrészt a sportágban mozgó egyre hatalmasabb pénzek nem növelik, hanem csökkentik az érdeklődést.

- Melyik csapat nyeri az olimpiai bajnokságot?

- Nem kívánnék jóslásokba bocsátkozni. Három-négy együttes is eséllyel pályázik a győzelemre. Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy a tornán több nagyon jó izgalmas mérkőzést láthatunk majd.

- S mondja, folytatódik a családi hagyomány: apa, fiú, unoka?

- Nézze, apám középcsatár volt, én a védelmet erősítettem, tizenhárom éves kisfiam pedig kapus lett. Korosztályának egyik legtehetségesebbjének tartják. Így ha Torinóban még nem, de a következő olimpián reményeim szerint már ott lesz. Hogy milyen eredménnyel, az a csapaton is múlik.

Vad Dezső, Nemzeti Sport 2002.02.13.