Nincs még két hete annak, hogy lapunk munkatársa, Csurka Gergely a Sportcsillagok Gálaestjén átvehette az első ízben kiírt Év sportrújságírója kitüntetést.

- Hogy is volt az a vicces mondat, amit a díjjal a kezedben a színpadon mondtál?

- Ne rettenjen meg senki attól, hogy egy Csurka nyer meg egy választást.

- Hogy a Te egyik kedvenc fordulatoddal éljek: áthallásos... De tényleg, mit jelent Csurkának lenni?

- Azt kell, hogy mondjam: nekem sok előnyöm volt abból, hogy Csurka vagyok. Az iskolában például az én nevemet jegyezték meg először. De kezdő újságíróként is segített, egy-egy interjú előtt oldotta a hangulatot, hogy elbeszélgethettünk a híres rokonokról.

- Gondolom, bárkinek bemutatkozol, rögtön visszakérdez: Csak nem "annak a" Csurkának rokona?

- Tényleg így van. És persze senki nem a színész apám miatt kiváncsiskodik, hanem a drámaíró nagybátyám miatt...

- Akiről azért tegyük hozzá: szélsőséges megítélés? politikus. Milyen szerencse, hogy nem belpolitikai újságíró vagy...

- Valóban az, ebben a helyzetben nagyon nehéz lenne bármit is írnom, ami "jó".

- A sors akkor kegyes volt hozzád, hogy sportújságírónak "szánt". Hogyan terelgetett éppen erre?

- Nem is tudom. Óvodás koromban, ha apám otthon sportot nézett, én visítva kirohantam a szobámból. Még harmadikos koromra is úgy emlékszem, hogy míg a többi fiú focizott, én inkább a lányokkal játszottam. Aztán hirtelen megváltozott minden, egyik pillanatról a másikra sportot nem szerető gyerekből sportot imádó mindenevő lettem.

- Ha csak a Nemzeti Sport olvasótáborát veszem, akkor is egyértelm?, hogy sokan imádják a sportot, mégis csak kevesekből lesz újságíró. Mi volt az első lépés ebbe az irányba?

- Az, hogy a mama az Arany János gimnáziumban tanított.

- Ilyenkor szoktam azt mondani: tegye fel a kezét, aki érti...

- Szóval a mamám osztályfőnöke volt az akkoriban éppen a Nemzeti Sportnál főmunkatársként dolgozó Kő András gyerekének. És szerencsémre az osztálykirándulásra éppen Kő apuka jött el kísérő szülőként. Innen pedig már szinte egyenes volt az út a Tatai útig...

- Újabb rejtvény, köszönöm.

- Megfejtem. Szóval 1987-ben, tizenhat évesen mutatkoztam be a Nemzeti..., vagy akkor még Népsport külsőseként. A Tatai úton játszott a BVSC, már nem is tudom kivel. Eredmény, összeállítások, jók, három mondat.

- Ha azt gondolod, legalulról kezdted, tévedsz. Nekem az első munkám az MTI sportrovatában az üres üvegek visszavitele volt. Ehhez képest a Tatai út... Na de visszatérve a pályádhoz: nem sokkal később már kollégák voltunk a Mai Napnál.

- Igen, oda is Kő Andris révén kerültem. Ő főmunkatárs volt, én pedig a sportrovatnál külsőztem. Innen kerültem el aztán az akkor alakuló Kurírhoz, amelynek az első lapszámtól az utolsóig munkatársa voltam. A megsz?nés után pedig - egy tizenegy hónapos kitérőt leszámítva - újra a Nemzeti Sport következett.

- Az egyértelm?, hogy jó újságíróból lehet Év sportújságírója. De kiből lehet jó újságíró? Mi kell hozzá?

- Nyilván kell valami, amit úgy szoktak nevezni: tehetség. Nagyon fontos, hogy kezdőként az ember mellett legyenek olyan kiválóságok, akiktől lehet tanulni, és akik hajlandók tanítani, s ugyancsak elengedhetetlen a kellő szerénység, hogy az ember ne higgye el az első néhány magyarul egymás mögé leírt mondat után: ő már mindent tud.

- Azt hiszem, a "mindent tudás" hiedelmébe az ember soha nem ringathatja magát... Az viszont érdekes kérdés - és nekem van is egy elméletem -, hogy mitől lesz egy harmincévesen remek újságíró mondjuk negyvenévesen még jobb?

- Phuu. Erre így, kapásból? Egy biztos, a korosodás valóban jót tesz az embernek, mármint újságíróként. Ha ma visszalapozom azokat a cikkeimet, amelyeket húsz-huszonöt évesen írtam, akkor nem egy mosolygásra késztet, de a többségét mindenképpen másképp írnám már meg.

- Szerintem arról van szó, hogy az ember, ahogy múlnak az évek, egyre több dolgot lát és tapasztal, egyre több helyzetet tud saját élményei által életszer?en megfogalmazni, leírni.

- Ez is igaz, de a sportújságíróknál szerintem az is számít, hogy mindenki szurkolóként kezdi a szakmát, néhány esztendő alatt a többség azért ezt levetkőzi, és - bizonyos értelemben - kívülállóként, azért csak jobban látja a dolgokat az ember.

- Ha már a szurkolást említetted: hogyan lettél Te a magyar vízilabda - na jó, férfi vízilabda - első számú szurkolója, szakírója?

- Újra csak a véletlenre kell hivatkoznom. A Kurírnál eleinte még a jégkorong volt a kedvencem. Aztán az a kolléga, akié a póló volt, elment a rovattól, s én léptem a helyére. Mondhatnám, pont jó ütemben, hiszen akkor került a Vasashoz Csapó Dudi, apám állandó zsugapartnere a Fészekből, s akkor lett az Újpest pólósa gyerekkori jó ismerősőm, a szintén színészcsemete Benedek Tibor. Kettejük révén kerültem be a pólósberkekbe, ahol hasonló közeggel találkoztam, mint ami a színházak sajátja.

- Vagyis?

- Vagyis olyan társasággal, amelyik a zrikálást, az egymás ugratását intellektuális szinten ?zi.

- Ez rendben van. De hogyan maradhat valaki egy oly annyira szeretett közegben objektív? Mert, ugye, Te mondtad: kivülállóként azért az ember csak jobban látja a dolgokat.

- Igazából még nem voltam próbára téve. Hogy pontosabban fogalmazzak: az elmúlt négy évben könny? volt objektívnak lenni, hiszen többek között olimpiát nyertünk. Hogy mi lenne, vagy mi lesz akkor, ha - a szakmában divatos szóval élve - valakibe majd bele kell rúgni? Nem is tudom... Bizonyára az ember másképp rúg bele vadidegenekbe, mint jó barátokba. Vegytisztán nézve ez persze nem helyes, de, ugye, a humánum?!

- Vízilabdában ugyan megúszni szokás, de most mégis azt mondom: ugorjunk! Az eddigi szakmai kitüntetéseid sorában az Év sportújságírója elismerést hova helyezed?

- Hadd fogalmazzak úgy, hogy bár nagyon jól esett a Kurírnál az év munkatársa kitüntetés, vagy a MOB két médiadíja is, de ha egyébként olyan lennék, akkor emiatt dülleszteném leginkább a mellem.

- Pedig egy kollégánk a minap félig viccesen megjegyezte: De milyen mezőnyben lettél a legjobb! Tényleg, milyen a mezőny? A válasz előtt hadd figyelmeztesselek: egyetlen mondatoddal sem tudsz annyi ellenséget szerezni, mint azzal, ami most jön, ha rossz.

- Éppen ezért kínos is a válasz. Nyilván a sportújságírás is olyan, mint a sport: vannak kiemelkedő klasszisok, s van a nagy tömeg, amely ezeket a kiválóságokat kitermeli. Elég diplomatikus voltam? Egyébként Te mit válaszolnál erre a kérdésre?

- Ilyenkor szokták a mesterségesen agresszív tévériporterek azt mondani, hogy "most én kérdezek". De kivételt teszek. Szerintem az a helyzet, hogy sokkal több jó újságíró van a sportosok között, mint amennyi meg tudja magát mutatni. Ez egy ilyen m?faj. Elég sok példa van arra, hogy valaki akkor tudta újságírói kvalitásait igazán megcsillogtatni, amikor kikerült ebből a zárt közegből. Apropó zárt közeg... Nem érzed néha úgy, hogy mást is kellene csinálni, nem csak "sportújságírni"? Nem kívánkozol például a tévébe?

- Először a második kérdésre: eleinte tévériporter akartam lenni, de aztán rájöttem, hogy szénanáthás ember erre alkalmatlan. Rossz rágondolni, hogy egy élő közvetítés azzal telik el, hogy tüsszögök és orrot fújok. Hozzá kell tenni: a szénanátha ugyan derékbe tört - mit derékba tört, lehetetlenné tett! - egy fényes karriert, viszont megóvott a katonáskodástól. Vagy fordítva: a hadsereget tőlem.

- Figyelmeztetnélek: a motivációnál tartottunk! Szóval elég a sportújságírás? Hiszen a napilap azért csak olyan m?faj, ami mindennap - jobbik esetben - a szemeteskorásban végzi.

- Szerintem minden író ember kevésbé vagy jobban exhibicionista. Eleinte megelégszik azzal, hogy a neve megjelenik a cikkek alatt, aztán előbb-utóbb nem éri be ennyivel.

- Hanem mondjuk könyvet ír. Mint Te, eddig négyet.

- Igen, de a Bálint Antóniáról írt "A királynő könnyei" és a három pólós könyvem is olyan volt, mint az újságírás: a tényekről szólt. Hiába írja bele az ember a szívét, lelkét a "szabadságfoka" igen csekély.

- Kérdezem akkor zárásként egész konkrétan. Mi az, amit ha megírnál, úgy éreznéd: na, valamit végre tényleg letettem az asztalra?

- Van egy nagy vágyam, amit igyekszem praktikus megfontolásokból még magam előtt is titokban tartani... Szóval... Szeretnék egy olyas valami humoros regényfolyamot írni, mint Rejtő Jenő Piszkos Fredje. Ugye, ez borzasztóan nagykép?en hangzik így?

Miért pont Csurka?

Bocsák Miklós kérdése ez az általa szerkesztett lap évzáró számában. Meg az is, hogy "miért pont ebben az évben lett Csurka Gergely a legjobb?" Hiszen Bocsák szerint - és itt idézzük a Mestert szó szerint -: "Az év sportújságírója választás teljesen pofára ment". Másutt meg: "Nem kell a győzelemhez jót vagy rosszat írni, nem kell talán még írni sem - csak tetszeni kell a többieknek." Ír ő még ennél durvábbakat is (A stílus maga az ember!), de a két kérdésére azért szívesen felelek.

Miért pont Csurka? Azért mert tetszik a többieknek - nem ő, hanem a stílusa, az újságírói teljesítménye.

Miért éppen ebben az évben? Azért, mert idén írták ki először az év újságírója díjat.

De jövőre, kedves Miklós, még lehet kapaszkodni.

Szekeres Tamás, Nemzeti Sport 2001.12.31.