Az egyszeri ember hajlamos ábrándképeket alkotni magának, például arról, mit is csinál egy olimpiai bajnok. Egy olyan olimpiai bajnok, aki egy hét leforgása alatt két hazai versenyen tarol egy kissé vékonyka kenuban térdelve. Aki ahány számban indul, mind meg is nyeri, elébb az országos bajnokságon, másodjára a nemzetközi regattán, mondhatni utcahosszal, ami azért ebben a sportágban kissé idegenül hangzik - szóval, hajóhosszal, hajóhosszokkal, kétséget sem hagyva afelől, ki a legjobb.

Egyszóval, mit is csinálhat nem egészen negyvennyolc órával azután, hogy a hazai skalpok után sokadjára néhány nagy külföldi ellenfelét is megszerezte? Nyilván pihen. Rosszabbik esetben ügyeket intéz. Víz felé aligha néz, látta már eleget az elmúlt napokban, csapásszám.

Ehhez képest Kolonics György magától értetődő módon a csepeli csónakház partján lelhető meg kedd délután, fél öt tájt. A vizes edzésen már túlvan, épp a húzódzkodásokat végzi a többi versenyzővel egyetemben. "Bocs, de még van négy köröm" - szól oda, úgyhogy addig edzőjével, Ludasi Róberttel cseverészünk. "Kétségtelen, ahhoz képest, ahogy a tavalyi szezon kezdődött, ez a mostani remeknek mondható, ám ne feledje, a válogatók csak ezután következnek, márpedig ott kell igazán jól menni" - jelenti ki a mester, aki afféle jó gazdaként álldogál az erősítő korláterdő mellett. A szeme hízlalja a jószágot - pontosabban a "jószág" izomzatát. "Voltak gondok az új hajóval, Gyuri kissé nehezen szokta meg, de most már nincs vész" - jegyzi meg, miközben Kolonics végez a második etappal. Mondja, most félrevonulhatunk.

- Lassan valamiféle verhetetlenségi mítosz fog a neve köré fonódni...

- Ugyan, szó sincs róla... Nem lenne rossz legyőzhetetlenné válni, de ebben a sportágban ez elképzelhetetlen.

- Meglepte, hogy ennyire kijött a lépés? Pontosabban az, hogy ennyivel jobban kijött a többieknél?

- Egy kicsit igen. Nem hittem, hogy ennyire jól fog menni. Aztán a versenyen kiderült, hogy mégis.

- Egy ilyen rutinos versenyző nem sejti ezt előre?

- Nehezen szoktam meg az új, keskenyebb hajót. Három hétig szenvedtem vele, de a bajnokságra "megéreztem".

- Tudná érzékeltetni az átlagpolgárok számára, hogy mi a különbség az ósdi és az új "csónak" között?

- Nagyon mozog alattam, nincs semmi komfortérzet. Olyan, mintha egy tökéletesen ismeretlen autóban ülnél, amelyben hiába nyúlkálsz, semmi sincs ott, ahol lenni szokott. Három-négy, sőt, ötszáz kilométer kellett hozzá, míg végre teljesen hozzászoktam. De úgy, hogy eleinte vissza-visszaszálltam a régibe, annyira nem ment. És nekem még jó dolgom van, mert ahogy hallom, Martin Doktor egyszerűen képtelen megbarátkozni az új hajóval, de a Sydneyben ezren győztes Dittmernek is vannak gondjai: most, a hétvégén az ötszázra és a kétszázra visszatérdelt a hagyományosba. Én aligha tudnám így váltogatni a hajókat.

- Feltételezve, hogy fokozatosan lendül bele, nem tart esetleg attól, hogy túl korán került túl jó formába, hiszen a java hátravan.

- Nem hinném, hogy ez lenne a helyzet. Ugyanazt csinálom, mint a többiek, elképzelhető, hogy nekik akadtak gyengébb pillanataik. Attól viszont nem félek, hogy nem fogok tudni még ennél is jobban menni.

(Közben megcsörren a mobiltelefonja. Egy újságíró kolléga keresi, afféle villáminterjú erejéig. Kolo elnézést kér, és nekiáll válaszolgatni. Hogy ezekből a győzelmekből túl sok következtetést aligha kell levonni, a lényeg még csak most jön. "Volt már, hogy az ember nyert egy-két ilyen jellegű versenyt, aztán jött a pofáraesés" - mondja. Aztán azt magyarázza, hogy Zalával és Hoffmann-nal idén még nem is találkozott, azaz semmit sem lehet biztosra venni. Még egy-két mondat, aztán leteszi a ketyerét.)

- Két interjú párhuzamosan, nem rossz... Mint a nem is oly régi, viszont igen szép időkben, Sydney után. Átfutottam a lapunkban akkor megjelent beszélgetést, benne a szokványos mondattal: "még nem fogtam fel, mi is történt, kell egy kis idő..." Nos, adódik a kérdés, hogy felfogta-e, megemésztette az elmúlt hónapok során, mit is ért el azon az átkozottul szeles, ugyanakkor kimondhatatlanul csodálatos penrithi délutánon?

- Olyannyira, hogy most már nem több egy szép emléknél. A hétvégén, Szegeden beszélgettem Dittmerrel, hogy hogy volt, milyen volt, ám végül abban maradtunk: ez már történelem.

- A sydneyi siker hozott annyi gyümölcsöt, amennyire számított - már persze az erkölcsi dicsőségen és azon túl, hogy első volt a kitüntetési ceremónián.

- Egy kicsit másra gondoltam. Bizonyos dolgokon néha én is csak röhögni tudok, ám összességében nem panaszkodom. Egyéni szponzorom, a McDonalds továbbra is mellettem áll, a szövetség jóvoltából a Renault támogatását is élvezem, azaz jól megvagyok.

- A motiváció a régi?

- Persze. Amikor vízre szállok, csak a kenu foglalkoztat, nem azon merengek, hogy most éppenséggel mennyivel tudom javítani az életminőségemet, hogy csapásonként mennyit keresek, elsősorban azért hajtok, hogy bizonyítsak. Legfőképp saját magamnak.

- Most nem akarnék ujjal mutogatni itt a vízitelepen, de azért bizonyos jelekből lemérhető, hogy a klubok tényleg elég sanyarú viszonyok közepette tengődnek. Azaz adódik a kérdés az eredmények és a megbecsültség közötti összefüggésről, no és arról, hogy megtérül-e az az energia, amelyet az élsportoló az élsportba fektet.

- Nézze, ha csak magamat veszem, valóban nincs okom a panaszra, kapom a Gerevich-ösztöndíjat is, plusz a szponzori pénzeket. Viszont az is tény, az olimpia után egy sor dolgot rózsaszínben láttunk, pontosabban láttattak velünk. Aztán említhetném a szakágunk egyéb nehézségeit is. Hogy nálunk a nem olimpiai számokban, azaz kétszázon az összes versenyben, továbbá a négyesekben hiába nyersz világbajnokságot, ez egy fillér jutalmat sem szokott érni.

- Eltöprengett már azon, mire jutott volna más sportágban, avagy az élet más területén ugyanekkora erőbefektetéssel?

- Érdekes volna ezen elgondolkozni, de szerintem nincs sok értelme. Igaz, hogy annak idején az iskolában kiderült, elég jó érzékem van a labdához is, végül mégis a kenunál kötöttem ki. És mostanra már teljesen "le is bénultam", fociban egyáltalán nem tartozom az erősebbek közé, és már futni sem tudok úgy, mint a legjobbak.

- Ennyi számban gyengélkedni - még jó, hogy a hajóban otthonosan mozog.

- Lehet, hogy tán épp ezért. Viszont télen is van cél: utolérni egy nálam jobb futót.

- Ez a csendes készülgetés amúgy megfelel az ízlésének? Nem vágyik a nagyobb felhajtásra, hetente apróbb-nagyobb interjúkra, reflektorfényre, mint a labdás sportágak sztárjai?

- Nem, egyáltalán nem. Megvan a magam napi ritmusa, eszerint élek hétről hétre, amennyiben még többet kéne vállalni, az a munka rovására menne. Számomra a hétvége elsősorban a pihenésé, ekkor regenerálódom. Ha közbejön valami, ha feldúlják ezt a menetrendet, az kihat a későbbiekre is. Akkor hétfőtől szerdáig csak kóválygok parton és vizen egyaránt, csupán csütörtöktől tudok normálisan készülni. Ami nem azt jelenti, hogy nem szeretem a közszereplést, nagyon is jól esik, amikor ünneplik az embert - de akkor, amikor annak megvan a maga ideje. Például az olimpia után. Azt viszont el sem tudom képzelni, hogyan lehetne hetente versenyezni, mint mondjuk a pólósok vagy a futballisták. Én biztos nem bírnám. Nálunk egy péntek-szombat-vasárnap kilúgozza az embert, olyankor teljesen lekötnek az előfutamok, a döntők, azt hiszem, pszichésen egyszerűen lehetetlen volna elviselni azt a megterhelést. Pláne, hogy nekem mégiscsak illik helytállni minden egyes futamban. Milyen ciki lett volna, ha ötszázon valaki előttem ér be az előző két hétvégén.

- No igen, ha egyszer elkapnák, rögtön kezdődne a dünnyögés, hogy hahá, tessék, Koloniccsal van valami...

- Mint ami most történt a kajaknégyessel. Vereségük után rögtön kiderült, hogy állítólag túlünnepelték az olimpiai sikerüket. Muszáj ügyelnem nekem is, hiszen nem vagyok annyival jobb a többieknél, hogy állandóan legyőzzem őket. Mindenkinek lehet egy rossz napja, így nekem is, akkor pedig bármi megtörténhet.

- Azaz nem is tartóztatom tovább...

- Voltaképpen nem sietek annyira.

- Jó-jó, csakhogy négy kör húzódzkodást említett az elején, aztán a második után ideültünk beszélgetni.

- Ez igaz, de az előírt penzumot már megcsináltam. A többi csak ráadás.

- Hiába, a szorgalom...

- A versenyek miatt már két hete nem csináltam. Muszáj rátenni egy lapáttal.